2017. december 6., szerda

Egy európai töprengései a Brexiten

Kezdem azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND… Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben gondolkozva.
Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva, csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban, de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok – minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).
A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére. Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor, mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa Japánja.
A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba. De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani. Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19 századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel kormányoznia.
Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától, és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen – megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a leglátványosabb fejezete.
Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18 század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben), és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje. Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök kifejlesztésével.
Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban! Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”. Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony. Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen Törökországig és Oroszországig.
A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon 1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől, amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság” vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.
Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.
De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?
Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség, amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát leadni a múzeumba.
A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy közös nyelvvel.
És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.
Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az, amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.
Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj, Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé váljanak.


* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése