2017. október 8., vasárnap

In memoriam Tamás Tarján

Csendes csoda – szörnyű most nekem ezt a szót kimondani: – volt Tarján Tamás.


Egy új barát. Két évvel fiatalabb nálam. Éppen alkalmas időpontot kerestünk egy jó, kiadós eszmecseréhez („apeváról, erről-arról”, ahogy írta Tamás), ami jó beszélgetések hosszú sorát ígérte. A jó baráti beszélgetés pedig, ahogy Epikurosz is tanította, a legfőbb földi jó.
Bizonyos gondok kötötték le éppen (ez már az én titkom marad, több is)… „…Aztán én utazom el. De előbb-utóbb valahogy összehozzuk!” – írta Tamás, és bizonyára nem sejtette, mit ír… Hát most már csak egy mód maradt összehozni a beszélgetést, ha egyáltalán volna mód erre. Talán abban a bizonyos Titkos szobában…
Tamást sok éve ismertem, mint aki nagy érdeklődéssel és még nagyobb élvezettel hallgatta előadását az Ünnepi könyvhét elmaradhatatlan sajtótájékoztatóján. Feladata volt bemutatni a cirka 300 könyvújdonságot, vagyis, mondhatni, mission inpossible… Ilyenkor az a gyakorlat, hogy a kiadók az ünnepi könyvhét csütörtöki megnyitóját 6-7 nappal megelőzően beküldenek két példányt a szervező MKKE-nek. Ezek egyikét kapja a mindenkori recenzens, hogy felkészülhessen a keddi sajtótájékoztatóra. Bizonyára akad olyan rendes kiadó, amely jóval korábban küldi be kiadványait, de még többen az utolsó utáni percekben, napokban. Akárhogy is legyen, napi 10-12 óra folyamatos olvasással számolva, 10-15 perc, ha jut egy könyvre – elolvasásához, értékeléséhez, valaminek a lejegyzéséhez. És a dolog másik vége: maga az előadás. a maga 60 percével. Így 12 másodperc jutna egy-egy műre, ha nem kellene számolni az előadás bevezető és záró részével, ahol bizonyos általánosító, összefoglaló gondolatoknak kell a hely.
Méltán vagyunk büszkék az Ünnepi könyvhét 88 éves hagyományára, amely, mondhatjuk talán kissé nagyvonalúan, világunikum. De ez a fajta nem kis mértékben valóban kritikai bemutatása a 300 kötetnyi termésnek elképesztő szellemi teljesítmény. És ezt Tamás hosszú évek óta élvezetesen, elegánsan, szellemesen csinálta. Olyan feltáró volt elemzése, mint egy röntgenfelvétel. A magyar irodalomról és nem kis mértékben az egész magyar irodalmi világról készült röntgenfelvétel. De még ennél is több volt, hiszen tucatjával előjöttek személyes emlékek és élmények, amelyek irodalmi nagyjaink nagyságát, néha annak másik, gyarlóbb oldalát is hozzátették a képhez, amely így színessé, elevenné, vallomásszerűvé is vált. Tele spiccelve szeretettel, bölcsességgel.
Engem mindig is fárasztott és elkedvetlenített az évezredek óta csábító és divatos bálványimádás. Nem bálványt szeretnék faragni. Igen is sejthető a tucatnyi trükk, amely nélkülözhetetlen a feladathoz. Kézbe veszel egy kötetet, találomra beleolvasol, egy-kettőre találsz egy említhető részletet. Az egész kötetről a vélemény – az esetek döntő részében, a hatalmas erudíció birtokában – egy perc alatt megszületik, szubjektíven. És ezzel a dolog kerek: van egy értelemszerűen szubjektív, ezért bajosan vitatható vélemény, és van egy ténybeli részlet. Így az ember végül is kellően tud koncentrálni a nagy termés fajsúlyosnak sejthető 20-30 százalékára. A feladat bizony, megszédül, de még így is egy párját ritkító tehetség, műveltség, élettapasztalat – és valóságos lelki jóság kell.
Tarján Tamást bálványozni balgaság, tisztelni és szeretni könnyű.
A nem annyira véletlen hozta, hogy hosszú évtizedek óta volt kapcsolatom a régi Vigadóban székelő intézményekkel: Szerzői jogok Hivatala (!), MKKE, szerkesztőségek. Már jóval később, 1985 és 1989 között, amíg a Belkereskedelmi Minisztériumban volt szerencsém dolgozni igen gyakran egy asztalnál ebédeltem Zentai Péterrel (pontosabban: Zentai Péter László), akivel már ezelőtt is jó ismeretség, mondhatnám baráti kapcsolat kötött. Már igen homályos emlékeimben rémlettek az Ünnepi könyvhetekhez kapcsolódó korabeli sajtótájékoztatók, persze más előadóval, akinek nevére sajnos nem emlékszem. Amikor megemlítettem ezt Tamásnak, határozottan kijelentette, hogy ilyen sajtótájékoztatók soha nem voltak a Vígadóban. A mostani helyszín (tavalyig a PIM, az idén az Arany 10 Művelődési ház) előtt ezeket a Fészekben tartották, ő már ott kezdte. Erre én nem emlékeztem. Abban maradtunk, hogy ezt is tisztázzuk.
De ami miatt különösen hálás vagyok Tamásnak, az a figyelem, amely felébresztett benne az apeva. Ezt a fogalmat ismerni egy átlagosan művelt embernek ma még nem kötelező. A fogalom egy új költői formát jelöl, amelyet én mindegy mellékesen, talán dacból alkottam meg a Most, valamikor című kötetemben (amely ugyancsak szerepelt a 2016 évi Ünnepi könyvhét programjában). Később, vagyis 2016 végén hírtelenül elszántam, hogy teszek valamit az apeva népszerűsítéséért, így meghirdettem egy irodalmi pályázatot, aminek eredményeképpen egy valóban nagyszerű ki antológia született – a 2017 évi Ünnepi könyvhétre.
Mi tagadás, igen nagy, a szokásosnál is nagyobb izgalommal ültem be a sajtótájékoztatóra. Nőtt is a nagy izgalmam, mert csak nem került szóba az Apeva 2017 kötet… mire már az előadás vége felé mondja Tamás: „És van ez az érdekes új műfaj…” Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek: amikor átlagban 5-10 másodperc (fél-egy mondat) jut átlagban egy műre, Tamás majdnem 5 percet szánt az apeva ismertetésére. Pontosan és részletesen elmondta, hogy az apeva olyan versforma, amely öt sorból áll, úgy hogy az első sor egy, a második kettő szótagot tartalmaz és így tovább, vagyis összesen 15 szótagból áll. Fel is olvasta az egyik ilyen verset, hozzáfűzött néhány töprengő gondolatot, ami nekem többet ért mint egyszerű dicséretnél. Hiszen magam is érzem: az apeva egy különleges műfaj. Bizonyos értelemben rendkívül könnyű. Mondhatni bárki percek alatt összerakhat egy ilyen kis verset. És ez nem kis veszély. Ugyanakkor páratlanul izgalmas lehetőség költői gyöngyszemek alkotására. Ez a töprengő, óvatos bíztatás marad számomra örökül. Csodálatos dolog lett volna közösen eltöprengetni apeva, költészet, irodalom, élet dolgain…
Az előadás után Tamást „megtámadták” az újságírók, vele nem tudtam ott helyben szót váltani. De jött hozzám a sajtótájékoztatót (és a MKKE-t) elnöklő Kocsis András (pontosabban Kocsis András Sándor), régi (1979 óta) volt kollégám és barátom, és mondja nevetve: „Na, hogy megdicsőültünk!”. Visszanevettem: „Hát az értékeket meg kell becsülni…” Csak tudná Andris, és tudná mindenki, mennyire komolyan gondoltam…
Csak tudná Tamás.
Felkavaró találkozás, és még felkavaróbb… de mi?
Búcsúzás?
Erre nincs jó szó.
Talán majd egyszer kipattan most gyászoló agyamból egy apeva, hogy befejezhessem ezt az emlékezést…


* * *