Mit
csinálhatunk, ha nem csinálunk semmit? – kérdeztem magamtól (nem csinálva
semmit a metrón ülve).
Nem csinálni semmit: ezt tessék úgy érteni, hogy nem végzünk munkát vagy
hasonló tevékenységet, amely megköveteli odafigyelésünket, igénybe veszi
testünket-lelkünket. És tegyük most zárójelbe az ezer határ vagy fonák esetet,
mert másképpen soha nem fogjuk megtudni, mit csinálhatunk a tétlenség csábítóan
kellemes pillanataiban!
Elsőre három dolog jutott eszemben: gondolkozhatunk, olvashatunk,
beszélgethetünk… Csupa jó, nem megvetendő dolgok, nemde?
Persze, az olvasás és a beszélgetés bizonyos helyzetekben (például a metrón
ülve) nem elhatározás dolga. Kellékek kellenek hozzá. Az olvasáshoz könyv, a
beszélgetéshez beszélgető partner…
Vajon jó-e vagy rossz, sajnálatos dolog, hogy nem egy megszokott, és nem is
általánosan elfogadott gyakorlat beszélgetésbe elegyedni az ismeretlen
szomszédunkkal. Néha idős emberek, a magányos öregek cinkosságával összesúgnak,
és ez általában kedves látvány. No de nem lenne terhes, ha bárki bármikor nyugodtan
kezdhet beszélgetni velünk? Esetleg nincs jó kedvünk, fáradtak, idegesek,
álmosak vagyunk, vagy a fogorvostól jövünk stb., amit viszont végképpen nem
szeretnénk megosztani a többiekkel? Talán mégis csak jobb így, hogy lassan már
udvariatlanság számba megy egy ismeretlenhez fordulni egy egyszerű beszélgetés
szándékával. Hajlok arra gondolni, hogy ez inkább egy kényelmes, sőt gyáva
meghunyászkodás az egyre jobban terjedő elidegenedéssel. Hiszen a jó
beszélgetéshez egy ismeretlennel több minden kell: egy kis „bátorság”,
odafigyelés („Érzem, most nem kíván beszélgetni…”), némi műveltség, némi
humorérzék, némi nyitottság stb. Inkább hagyjuk, bámuljuk a padlót, vagy betűzzük
a reklámokat…
De marad a harmadik opció, amihez nem kellenek kellékek, csak a fejünk:
gondolkozni. Mi tagadás, nekem ez a kedvencem. A metrón is olvasni komoly
nyereség az olvasásra szánt idő javára, de mégis jobb a kedvenc fotelünkben,
nem mellesleg jó világítás mellett olvasni. Az igazán jó beszélgetés helye
sincs a metrón, egy meglehetős tömeg vonzásában… Az igazi beszélgetés igazi
helye egy jó hely a természetben, például egy szőlőlugas alatt…
Elmerülni gondolatainkba viszont bármikor bárhol lehet. Nem tagadom, kell
némi gyakorlás, hogy kellően kiiktassuk a minket körül vevő embertömeget, zajt,
a legkülönfélébb zavaró körülményeket. Minél jobban gyakoroljuk ezt az
elmélyedést gondolatainkba, és minél mélyebbek gondolataink, annál jobban megy
a gondolkodás, ami egyszerűen a gondolkodó ember igazi állapota. Olyan állapot,
amely a gondolatoktól, a gondolkodás közvetlen eredményétől, hasznától függetlenül
is csodálatos érzés. Talán furcsán hangzik, de például a metrózás, valamilyen
várokozás és hasonlók kárba veszett ideje szerencsés alkalom, hogy megéljük ezt
a csodás lebegést a szellem birodalmában.
Mert a kárba nem vessző időt legelőször a munkának szenteljük, és az más
történet, igaz?
Utólag belegondolva, nem csak ez a három lehetőség adott. És most nem a
telefonálásra gondolok, amely minden második utas vagy mozgásban, netán
rohanásban lévő járókelő gyakorolja (hiszen ez a beszélgetés egy gépesített
változata). Itt van például a figyelés, bámulás. Bizony, nagyon érdekes,
tanulságos, szórakoztató is tud lenne. Csak ne legyen másokat zavaró,
agresszív, gányolódó! „A pokolra jutnak a gúnyolódók!” – figyelmeztet a Talmud.
Egy rokon eset a játék. Kétes opció… A mai számítógépes játékok annyira blokkolják,
és eltompítják különösen az erre hajlamos emberek agyár, hogy rossz figyelni őket.
Valaki túlzásnak érezheti, de miért lenne az, ha valaki képes bárhol, bármikor
meditálni. A holt idő boldog lesz, ha élővé tesszük. Kiváló alkalom…
Lenne még egy lehetőség, de ez inkább fantázia, álom: szépen, hangosan,
átéléssel elszavalni egy verset…
Ha egyszer valahol, a metrón vagy a parkban megteszed, írd meg nekem! Előre
is köszönöm!
*
* *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése