2017. február 26., vasárnap

És mit adtak nekünk a nagyszülők?

A nagyszülő annak eleven példája, tanúsága, mivé lehet a szülő valamivel több tapasztalattal, tudással, bölcsességgel.
És miért rendelkezik – átlagban, általában – több tapasztalattal, tudással, bölcsességgel az – átlag – nagyszülő az – átlag – szülőnél? Azért mert nincs nagyobb tanítómester az életnél. Boldog, aki unokaként megtapasztalta a nagyszülő mély szeretetét, csendes bölcsességét, pótolhatatlan melegségét. Boldog, aki nagyszülőként megtapasztalta az unoka szomját arra és háláját azért, amit csak ő tud adni a kis felnövekvő embernek.
Tiszteletet a nagyszülőknek!
Ilyenek, no meg saját emlékeim az én csodálatos nagyanyámról jutottak eszembe a nagymamák közelgő ünnepe előtt.
Több éve próbálom propagálni ezt a szép hagyományt, amely egy kávéforgalmazó kezdeményezett néhány évtizede Franciaországban. Magyarországon – szerencsére – rendkívüli kultusza van az édesanyának, nagy becsben van tartva az anyák régi, szinte szent ünnepe, de sajnos a nagymamák ünnepe lassan válik elfogadottá. Értetlenül néztem a minap Google találatait a nagymamák ünnepéről. Az első néhány helyen néhány kevéssé ismert oldal rövidke híre áll a mindennemű magyarázat nélkül július 13-ára kitűzött nagymamák ünnepéről.
Tény, hogy azt kell mondani: ahány ország, annyi hagyomány. Voltaképpen mindegy, hogy mikor ünnepeljük a nagymamákat (azonkívül, hogy minden hétvégén megtehetnénk), csak ne feledkezzünk meg róluk, különösen, ha sodródunk a mai világ fő- és ezerféle melléksodrásaiban, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni fontos dolgokról.
Ha megfeledkezünk fontos dolgokról, egyszer felébredünk, és nagyon-nagyon üresnek találhatjuk meg a világot.
Nos, amíg nincs jobb és elfogadottabb időpont, március első vasárnapja szóljon a nagyikról!


* * *

2017. február 17., péntek

A markológép és a szarka

Miféle adomány kell egy nagy regény megalkotásához? Gyakran eltöprengek ezen, hol olvasmányaim, hol saját próbálkozásaim kapcsán.
Életemben inkább több, mint egy tucat regénytervem született. Még diákkoromban megírtam – egy pályázatra – az első, egyben utolsó regényemet. Magát a művet nem, megírását teljesítménynek tartom. Főképpen az akaraterő teljesítménye. De már akkor éreztem, hogy a művészi értékhez több kell, egy olyan sajátos adottság is, amelynek magam nem vagyok birtokában.
Magam előbb tanultam meg írni (mechanikai írógépen), mint olvasni. Olvasni igen, de gyorsan olvasni viszont soha nem tanultam meg (egyetemista koromban többször megpróbálkoztam ezzel, hiábavalóan). Bizonyára ezzel kapcsolatban mindig egy kicsit tartottam a vastag regényektől, annál inkább kerülgettem. Élénken emlékszem a csodálatos élményre, amikor felnőtt fejjel, talán bőven 40 után először „faltam fel” egy vaskos regényt: Paszternak Dr. Zsivagóját. Azóta viszont szinte nincs megállás: Tolsztoj, Dosztojevszkij, R. P. Warren, Paul Auster,  J. Franzen… Csak egy pár olyan nevet említek, akiktől igen vaskos regényeket olvastam. (Ebbe a kategóriába nem veszem be a terjedelmes szakkönyveket.)
Közben megfigyeltem, hogy nem csak a nagy, hanem szinte minden regény képes – ha örömömre képes – előhívni ezt a bizonyos kettős csodálatot: a mű iránti és a mű megalkotása iránti csodálatomat. És akkor megszólal az a bizonyos töprengés, talán önvizsgálat is: kell-e, megkerülhetetlen-e valamilyen különleges adottság ahhoz, hogy egy művész képes legyen megírni egy regényt?
Ma világosan láttam a hasonlatot: az egyik olyan, mint egy markológép. Markolássza az élet anyagát, és rakja, formázza, építi a maga által teremtett életet. Itt nincs kecmec. Homokozó kis műanyag lapáttal, puszta kézzel nem tudsz összehordani semmit.
Még világosabb a helyzet, ha a másik hasonlatot is meglátjuk: ez a költő, vagyis a szarka. A szarka, amely nem markológép, nem hánya át innen oda a hegyeket, hanem ágacskánként, üvegszilánkonként vadászik arra, amire érdemes.
Ilyen a mindenre kíváncsi (szétszórt?) ember, nyomban megnéztem (a wikipédiában), mit kell tudni a szarkáról.
A szarka bokrokkal és fákkal tarkított tájak, facsoportok és bozótosok, parkok lakója. Magányosan vagy párosan él. Táplálkozáskor több madár is összegyűlhet. A szarka mindenevő, a magoktól és rovaroktól kezdve tojásokig, madárfiókákig, dögökig mindent megeszik, néha nagyobb emlősöket tisztít meg az élősködőktől. Időnként előfordul, hogy nála kisebb, de felnőtt madarakat (fekete rigót és egyéb énekesmadarakat) is megöl és elfogyaszt.
A szarka egy éves korában lesz ivarérett. A szarkapár élethosszig tartó monogám párkapcsolatban él, és nem túl szigorú teleken kitart a költőterületén. A párzási időszak áprilistól júniusig tart. Általában egyszer költ, de ha az előző fiókák elpusztulnak, akkor még egy fészekaljat rak. A fészekalj általában 5-7 halványkék vagy zöld, barna pettyes tojásból áll. A szarkafészek nagy, fedett építmény, amely gallyakból készül és agyaggal vagy trágyával van kitapasztva. Vékony gabonaszár, fű vagy szőr béleli, ez utóbbit a szarka időnként élő állatból tépi ki. A két szülő már márciusban a kora reggeli órákban építeni kezdi nagy, gömb alakú, zárt fészkét, amelyen csak oldalt van bejárónyílás. A tojásokat egyedül a tojó költi ki, de a hím eközben eteti a tojót. A költés 17-18 napig tart. A fiatal madarak 3-4 hetesen repülnek ki.


A legintelligensebb állatok között tartják számon, én-tudattal rendelkezik, a madarak közül egyedüliként felismeri önmagát a tükörben. A szarka képes eszközöket használni, élelmiszert tárolni, szenzoros emlékezettel rendelkezik, saját tapasztalatai alapján képes fajtársai viselkedését előrelátni. Az eleséget megfelelő méretű adagokra osztja annak függvényében, hogy hány és mekkora fiókái vannak. Fészkük tisztításához eszközöket vesznek igénybe. Vadon csapatba szerveződnek, és komplex stratégiákat alkalmaznak mikor más madarakra vadásznak, vagy ha ragadozóval kerülnek szembe. A szarka előszeretettel gyűjti össze fészkébe a fényes, csillogó tárgyakat, ezért a népi folklórban mint „tolvaj szarka” él. Fogságban tartott egyedek utánozzák az emberi hangot.
Nem állítom, hogy a szarka a költő ősképe. Ahogy a markológép sem a regényíróé. (A markológép részletes ismertetését nem kerestem meg, aki ezt hiányolja, bátran pótolhatja a mulasztást.)
Ezzel együtt meggyőzőnek, jogosnak éreztem az asszociációt. Valóban a markológéppel jelképezhető sajátos adottság, tehetség kell ahhoz, hogy egy művész jó regényíró legyen. És a másik véglet: az érzékeny, kíváncsi, intelligens madárból kell valami, hogy a művész költő is lehessen.
Elgondolkoztam: mennyire tipikus az egyik vagy a másik adottság meghatározó jelenléte, vagyis azon, hogy a sajátos vagy az általános művész tehetség a lényegesebb? A kérdésnek túl sok értelme nincs, de talán érdekes megfigyelésekhez segíthet minket.
Például megpróbálhatjuk összeszedni magunkban a 10 legnagyobb regényírót, és utána megnézni: ezek közül hány írt verseket is (vagy más rövid műveket)? A fordított „játék” is lehet izgalma: összeszámolni a 10 legnagyobb költőt, és utána megnézni, hogy közülük hányan írtak regényt is.
Külön feladat lenne azokat összeszedni, akik regényben is, versben is mesterműveket alkottak. (Az említett Warren az egyetlen író, aki prózáért is, költészetért is – kétszer – megkapta a Pulitzer-díjat. Magam csak a All the King's Men regényét olvastam, hihetetlenül erős érzéseket keltett bennem.)
Ezek az elmélkedések abban erősítettek meg, hogy valóban sajátos teljesítményekhez sajátos adottságok is kellenek. Minden ember pedig nem rendelkezik minden adottsággal. Egy párral mindenképpen, ez csodálatos dolog. Az a fontos, hogy képünk legyen: mivel rendelkezünk, mivel nem. És energiáinkat, alkotni vágyunkat ott hasznosítsuk, ahol jók vagyunk.
Hát majd igyekszem novellákra átszabni regény-terveimet.
Különösen, hogy a mostanában született novella-terveim rendre és szépen kikeltek.
Te már olvastál azokból?


* * *

2017. február 12., vasárnap

Helyre tenni

Bízvást mondhatjuk, hogy több helymeghatározási rendszer létezik, mint hely a világon. De talán ezért is érdemes egy újat megalkotni a világnak, hogy azután ne legyen több gondunk ezzel.
Egyébként ez azért is indokolt, mert segíthet érzékeltetni bizonyos összefüggéseket a tér megértése kapcsán… Ahogy nekem határozottan segített… Nem állíthatom, hogy ezzel a segítséggel messzire jutottam el, de ez maradjon az én hibám.
A helymeghatározó rendszerekről annyit kell előre bocsátani, hogy ezek alapvetően kétfajták: a klasszikus (Descartes-féle) és a szferikus rendszerek. Csillagászatban (no meg a különféle földtudományokban) szinte csak ez utóbbiakat használják, végül a Föld is, a csillagos ég mindkettő gömb, még ha a Föld esetében ez nem szembeszökő.
Nos, hiába a világ a csillagászat vadászbirodalma, szerintem egy „végső” helymeghatározó világrendszer csakis a klasszikus koordináta rendszert alkalmazhatja. Így ezzel kapcsolatban szinte „csak” egy feladatunk van: azt valamihez illeszteni, ami azt jelenti, hogy kijelölni az origóját, és az x, y, z tengelyeket.
Ehhez kézen fekvő megoldás kínálja magát:
Origó: a Tejútrendszer középpontja, vagyis a Tejútrendszer középpontjában található feketeluk középpontja.
x-tengely: a Tejútrendszer síkjában lévő félegyenes, amely 2017. július 22én a Tejútrendszerhez legközelebbálló galaxis középpontja irányába mutat,
y-tengely: a Tejútrendszer síkjában lévő félegyenes, amely 90 fokot zár ebben a síkban az x tengellyel, a Tejútrendszer forgásának irányába,
z-tengely: a Tejútrendszer síkára merőleges féltengely, azon az oldalon, ahonnan nézve a Tejútrendszer forgásának iránya megegyezik az óramutatók forgásának irányával.
Ebben a rendszerben bármilyen mértékegységet használhatunk. Ez egyszerű kényelmi kérdés.
A lényeg, hogy ebben a rendszerben több milliárd évre visszamenőleg és előre is az egész világmindenségben minden pont egyértelműen azonosítható.
Bármikor tudhatom, hogy hol van most az a pont, ahol az íróasztalom volt 24 órája vagy egy évvel ezelőtt, függetlenül, hogy a Föld közben mennyit forgott, mennyit loholt a Nap után, a Nap mennyit imbolygott furcsa hullámzó pályáján a Tejútrendszer központja körül.
Ezzel a világmindenség minden egyes pontjának „nevet”, de legalább is „postai címet” adtunk. Newton is megnyugodhat, az abszolút tér méltányos elégtételt nyer ezzel. Einstein is megnyugodhat, hiszen senki nem tiltja, hogy a megfelelő helyekre gondos kezek kitegyék a szokásos közúti jelzéseket: „Emelkedő!”, „Veszélyes kanyar!”.


Semmi kétség, ezzel most egy nagy lépést tettünk a világ és a tudás meghódításában! Csak komolyan kell venni az ügyet!


* * *

2017. február 9., csütörtök

Az új világ modell alapvetése

Immár 100, vagy talán 1000 éve gondolkozom a világ titkain. Régóta érzem úgy, hogy új felismerések hoznak be valami fényt, de legalább is megkérdőjeleznek sok mindent, amit a 20- században hallatlan forradalomként éltünk meg a fizikában. És szüntelenül ütközöm tudásom és képzelőerőm korlátjaiba. Elképzeléseimből soha nem csináltam titkot, igen sok értelmes laikussal és komoly fizikussal osztottam meg. Szinte megannyiszor figyelhettem meg az „üvegszem”-effektust, amelyről emlékezetem szerint írtam már (a kifejezés egy portugál fizikustól származik). Ennek a hárításnak az az igazán aggályos következménye, hogy elveszhet egy fonal. A Nagy Labirintusban pedig nincs túl sok alkalom ilyen fonálra akadni.
Ahogy éppen állítom, minden rendszer véges. Még az én (biológiai) rendszerem is. Úgy gondoltam, nem húzom tovább az időt, nem teszek se mindent, se sokat egy Nagy Mű megírására. Amennyire lehetséges, kerek tortaszeletekben adom közre gondolataimat.


Az új modell alapjai

I. Általános alaptételek
1. Dolgok léteznek.
2. Ami létezik, rendszer.
3. Minden rendszer keletkezik és megszűnik, nem létezik öröktől vagy örökké létező rendszer.
4. Minden rendszer részrendszerekből áll, nem létezik részrendszerekre nem bontható rendszer.
5. Minden rendszer egy másik (környezeti) rendszerben létezik.
6. Minden rendszer belső és külső utasítások szerint változik, és változtat, egységes órajel szerint. Ami a változás előtt volt, ami változás után lesz, nem létezik, csak az létezik, ami a két változás között van.
7. Léteznek saját órajelt adó (processzuális) rendszerek.
8. Egyes rendszerek lehetnek néha zártak, néha nyitottak.
9. Minden rendszer képes valamilyen erő kifejtésére.
10. Minden rendszer képes valamilyen információ befogadására, tárolására, feldolgozására, és továbbítására.
11. Egyes rendszerek képesek növekedésre.
12. Egyes rendszerek képesek szaporodásra szétválás vagy kiválás útján.


* * *

2017. február 8., szerda

A gravitáció nehéz munkája

Bizonyára mindenki hallott már a relativitáselméletről, talán meg is próbálkozott egy azt magyarázó könyv elolvasásával. Nem bátorkodnék tippelni az eredményt, nehogy akaratlanul is megbántsak valakit. Mert úgy hírlik, hogy egy páran (talán szó szerint egypáran) megértették a dolog lényegét, vagyis azt, ami azon túl van, hogy minden relatív…
A helyzet fölöttébb bonyolult, ellenmondásos. És most nem az elméletről beszélek, hanem a farvizein tomboló habokról. Egyrészt  gyűlnek-kicsapódnak a itt izgalmasabbnál izgalmasabb rejtélyek, ellentmondások meg efféle kérdések, másrészt garmadával zúdulnak ránk a furcsábbnál furcsább példák, szituációk meg magyarázatfélék, amelyektől egykettőre szédülni kezd az ember.
Lássunk egy komoly klasszikus esetet.
Hogy, hogy nem Galilei gyanút fogott, és egy híres (bár voltaképpen bizonytalanul dokumentált) kísérlettel bebizonyította: akármilyen súlyú egy test (mondjuk egy golyó) egyforma sebességgel esik le a Földre. „Hogyhogy – kapja fel az ember fejét. A nehezebb test nem esik le gyorsabban? Egy vasgolyó, vagy rendben egy gombostű ugyanolyan lassan (vagy ha tetszik, ugyanolyan  gyorsan, ez ugyebár relatív) esik le, mint egy libatoll?”


Bizony, nehezen hihető – de kipróbálható. Ennél is nagyobb baj viszont, hogy a tény – látszólag? – ellentmond Newton szent törvényeinek is, nem csak ösztöneinknek. Furcsa ez, különösen, hogy Newton Galilei után alkotta meg ezeket a törvényeket, nem keveset tanulva tőle.
Azóta is sokan töprengtek ezen a furcsa ellenmondáson. Sokan viszont nem csak töprengtek, hanem értelmeztek, ami csak értelmezhető. Az pedig mindig bőven akad. És talán a történetben ez az egyik legtanulságosabb: mennyire kibogozhatatlan gubanc az egzakt tudomány és az ember szárnyaló értelmezése.
Mert nézzük meg jobban ezt a helyzetet: a Földtől valamilyen távolságra egy képzeletbeli startvonalon toporognak tárgyak. Mindjárt indul az esési verseny! Jaj, de izgalmas. Vajon ki nyeri meg? – rágja körmeit az ember, akinek olyan szokatlan volt gyerekkorában, hogy a Föld nem egy lapos valami, hanem az is egy golyó.
Most képzelj el egy szép nagy lakóházat. A harmadik emeleten egymás mellett lakik két házaspár. A férfi családtagok járnak a boltba, bevásárolnak, visszamennek a ház elé, a női családtagok pedig leeresztenek egy-egy kosarat, azokba kerülnek a megvásárolt áruk. Kis úr vett két zsemlét, Nagy úr egy kiló listet, egy kiló sót és egy kiló cukrot. Ki fogja előbb felhúzni a kosarát? Kisné vagy Nagyné?
Nos, a Föld kerekségét már megtanult ember, próbáld fejedben fordítva látni a startvonalon toporgó testek versenyét: fent van a Föld, alatta a startvonal a tárgyakkal. Most látod, hogy az „esés” voltaképpen felrepülés, olyan, mintha a tárgyak valami láthatatlan kötélen kapaszkodva másznának felfelé, vagy talán inkább (bizonyosan inkább) a jó öreg Föld anyó, mint Kisné meg Nagyné húzza, vonzza maga felé a tárgyakat. Egy kérdésem van: Föld anyó melyik tárgyat fogja gyorsabban felhúzni: a két zsemlét vagy a három kilós csomagot?
Mert nem ez a gravitáció? A magunkhoz húzás munkája…
Bevallom, gondolván a Föld kerekségére, úgy gondolom, hogy a nehezebb tárgynak lassabban kellene esnie, mint a könnyebbnek…
Vagy „szent a béke” elve alapján essenek egyformán? Legyen igaza Galileinek?
Ide hozzám, értelmezők! De gyorsan!

* * *