2017. január 12., csütörtök

Most, az mi?



Az, hogy mikor van most, nem kérdés (tipikusan most van most), de az, hogy mi a most, az már fogós kérdés. Egyesek számára különösen.
Ugyan az iskolában és az egyetemen lehetőségem volt fizikát tanulni (árulkodó megfogalmazás), de a fizika tudománya igazából a könyvekből szivárog nagy nehezen belém. Amióta eszemet tudom az éppen olvasott tucatnyi könyv egyike mindig fizikai tárgyú. Most éppen Carlo Rovelli Hét rövid fizikalecke című kis kötetével végzek. (Szép, mi több, elegáns kiadvány, kemény borítóval, rajta művészien sejtelmes grafika, sámoá papír, kényelmesen olvasható nagy betűk.)
Érdekes, elgondolkoztató munka, amelyből a kellő intelligenciával rendelkező laikus is sokat tanulhat, megérthet az egyre kevésbé érthető fizikából. Ugyanakkor a színvonal meglehetősen egyenetlen, a szinte eszelős Eistein-kultusz pedig néha zavaró, néha szórakoztató. (Egy helyen például idéz Einsteintől, utána kitör belőle az áradat: „Figyeljük meg csak azt a csodás ’Úgy tűnik előttem’ mondatkezdetet…”)
Ezzel együtt el kell ismerni, hogy szép bravúr ennyire röviden és ennyire értelmesen összefoglalni a modern fizika nagy kérdéseit. Talán leginkább az utolsó, hatodik „lecke” sikerült a leggyengébben, és nem azért, mert annak van egy olyan jellege, mintha a hat főző lecke után az összes maradékából összecsapunk egy ízes mismást, hanem a kevéssé jól sikerült pályaelhagyási kísérlet miatt. Fizikusunkból ugyanis filozófus lesz, aki igen zavarosan elmélázik a „most” és az „itt” megfoghatatlanságát.
Ez a probléma viszont nem Rovelli problémája, ez valóban kényszeres kérdés a modern fizika számára. Sokan már azzal is alátámasztva látják a mély rejtély jogosságát, hogy szemük előtt lebeg két „megfigyelő”, aki kórusban mondja, hogy „itt” (vagy „most”), közben együgyű agyába fel sem merül a helymegjelölés korszerűbb megoldása. (Érdekes módon a klasszikus fizika nem sokat foglalkozott a megfigyelő lelki világával.)
Jó, de mi az „itt”? És mi a „most”?
Ezekről egy-egy történet jut eszembe.
Az első a közismert Aesopus-mese: egy kérkedő azzal dicsekszik, hogy ő Rodoszban valamikor roppant nagyot ugrott, és tanukra hivatkozik, akik ezt látták. Mire azt mondja valaki: „Barátom, ha úgy van, nincs szükség tanukra. Itt van Rodosz, itt ugorj”.
A másik történetet egy fizikusnak az egyik legzseniálisabb fizikusról írt könyvében meséli el, mint személyes élményt. Éppen a kvantum fizikusok Mekkájában, a svájci részecskegyorsító központjában jár, és a már eléggé zsúfolt liftbe még beugrik egy híres kutató. Nyomják a gombot, de lift jelzi, túlsúly forog fenn, valaki szálljon ki. A bennfentes kutató annyit mond a többieknek: „Ha mondom, most, ugorjatok fel!”  Mondja, az emberek fegyelmezetten ugranak, a kutató pedig közben újra megnyomja a gombot. A balga lift elindul. (Azt hiszem többen is csináltunk már ilyet. Az említett könyv Franciaországban jelent meg, szerzője Étienne Klein, címe En cherchant Majorana. Le physicien absolu [Keresve Majorana-t, az abszolút fizikus], Gallimard, 2015)
Persze, az agyafúrt Higgs-bozon-kereső bármi mást is kiálthatott („ugorj”, „hopp”, „egér” stb.). A „most” mégis kézenfekvő, odaillő volt. És betöltötte a funkcióját.
2016-ban egy szenzációs kis könyv jelent meg „Most, valamikor” címmel.
Előtte, 2014 végén egy másik, a harmadik évezred kulcsműve: A civilizáció.
Annak első fejezete három alfejezetet tartalmazott: Múlt, Jelen, Jövő.
Mi a most? Mi a jelen? Miért? És minek?
A civilizáció mást is tanít: a tudás háromféle: gyakorlati tudás, elmélet tudás és titok.
Megint hármas…
A Most, valamikor egész fejezetnyi töprengést osztott meg a hármasak misztikumáról.
De a most és az itt csak kettő! Hogy lehetséges ez?
Nem, a most és itt soha nincsenek ketten magukban. Most és itt történik valami.
Születés, alkotás, forradalom.
Érik!
Pontosabban: érik! érik! érik!
A fizika forradalma.
A kémia forradalma!
Az ember forradalma!

* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése