2017. december 30., szombat

Újév? Beszéljünk naptárt!

Régen reformáltam a naptárt, pedig fontos új javaslataim vannak. Lássunk tehát nyomban munkához, minden különösebb bevezetés nélkül.
Emlékeztetőképpen annyit, hogy eddig két javaslatot adtam közre.
Az első, a jóval régebbi a millenniumi forduló és az azt kísérő különféle nagy izgalmak idején jelent meg, és bár nemes szándékú volt, de ma már nem tartom reálisnak: arra vonatkozott a javaslat, hogy kezdjünk olyan új időszámítást, amelynek első éve az Egyesült Nemzetek születése. Önmagában az elképzelés jogos, mondhatni törvényszerű, de figyelembe véve a jellenlegi keresztény időszamítás uralkodó helyzetét, beágyazottságát az írott kultúrában, továbbá az emberek kényelmességét, nehéz elképzelni, hogy lemondanánk az ehhez való igazodásról.
A másik javaslatom bizonyos értelemben még radikálisabb, de ennek ellenére változatlanul hiszem, hogy jogos, ésszerű és megvalósítható. Lényege az, hogy lemondanánk az időszámításunk előtti események visszafelé történő dátumozásával, hanem neveket adva a koroknak, az évszámokat a megszokott normális emelkedő sorrendben adjuk. Tehát nem azt mondjuk, hogy Epikurosz i. sz. előtt 341-ben és i. e. 270-ben halt meg, hanem azt: Epikurosz (BK 1660-1731). (BK: bronz kor rövidítése, és ez az időszámításunk előtti két évezred.) Nos, melyik leírás jobb, érthetőbb?
Itt viszont megjegyezném, hogy az óta bizonytalan lettem: jó-e, ha kétezer éves korokban gondolkoznánk, vagy jobb lenne csak egyezer éveseket elkülöníteni. Ezen kívül mindenképpen az lenne jó, ha az évezredeknek nem sorszámot, hanem egyedi nevet adnánk. Ezeket el lehetne nevezni állatokról, színekről, csillagászati képekről, szinte bármiről, indoklással vagy a nélkül. Például az időszámításunk előtt évezred lehetne a farkas kora, mert farkas nevelte fel Róma alapítóit. Izgalmas, de kényes probléma a megfelelő nevek kiválasztása, ezt csak a közvélemény lenne illetékes elrendezni.
Ezzel az időszámítás kérdése hosszú távra elrendezhető lenne. Legfeljebb azt érdemes még hozzátenni, hogy jóval megengedőbbek – és tájékozottabbak (műveltebbek) – lehetnénk a különféle régi (vagy akár új) időszámítási rendszerek irányában. Mi kivetnivaló van abban, hogy a zsidók tiszteletben tartják és ténylegesen használják bibliai időszámításukat, vagy a japánok a császáraikhoz kötődő időszámítást stb. A mesterséges intelligencia térhódítása igen kényelmessé teheti a különböző időszámítások békés együttélését.
Ami igazán nyitott – bár szerencsére távolról sem sürgető – kérdés ebben a témakörben, az az éves naptár felépítése, a hetek és hónapok rendszere. A hét meglepően szívós hagyomány, eltekintve  (mondani sem kell: tíznapos) dekád felbukkanásától a francia forradalmi naptárban, a mai könyvelésben, no meg egyes új ötletekben. A hónap intézménye annál szerencsétlenebb: a mai rendszerben is alapesetben 30 vagy 31 napos, de van egy kivétel, amikor 28 napos, ha nem éppen 29. És még a holdnaptári és egyéb volt vagy javasolt változatokról nem is beszéltünk (most nem is fogunk).
Szerintem ez az egész mizéria döbbenetes. A napok száma egy évben szinte pont az egyik legcsodálatosabb matematikai szám: a 360 (ahány fokra bontjuk a kört!). Ez a tény szinte csoda. Mondhatni, hogy kár, hogy ez a megegyezés csak „szinte” megegyezés (ami nem matematikai fogalom). Bevallom, ha a napok száma pontosan 360 lett volna, óvatosabban kezeltem volna az ateista álláspontot.
A reformnaptár-kísérletek szinte mindig azon buknak el, hogy a tervezők az összes napot akarják „belepréselni” a rendszerbe, és – egyesek – legfeljebb egy napot „hajlandók” kihagyni (amelyből egybehangzóan „világnapot” csinálnának). Az én elképzelésem, vagyis pontosabban és szerényebben fogalmazva: a magától adódó megoldás az, ha az év „rendes” napjai 360 marad, a többi 5-öt vagy hatot „ajándéknapnak” tekintjük, és szétosztva az évszakok között négyet az évszakok, egyet az év ünnepévé léptetjük elő. A szökőév szökő (plusz ajándék) napját pedig értelem- és stílszerűen az olimpia napjának kinyilváníthatjuk.
És mi lenne a helyzet, ha 360 „rendes” napunk marad? Hát ez egyszerűen és egyértelműen magától adódik: 12 30 napos hónap lenne, ennyi az egész.
Ehhez viszont érdemes valami gyakorlati szempontból rendkívül fontosat mondani: egy ilyen rendszer lehetővé tenné (a már említett békés együttélésre hivatkozva), hogy békésen éljen egymás mellett három vagy akár négy fajta „hét”.
A hagyománytisztelők és a misztikusok kedvéért gond nélkül meg lehet őrizni a hagyományos hétnapos hetet, de „be lehetne vezetni” egy hat napos és még egy 10 napos „hetet”. A megkülönböztetésük kedvéért a hat naposat (amíg nem kerül elő jobb elnevezés) leehetne rövid hétnek nevezni, a 10 naposat pedig, hát igenm dekádnak. És most figyeljük meg: az új naptárban 1. minden hónapnak egyformán 5-5 rövid, illetve 3-3 dekádja lenne, és 2. teljesülne egy másik régi vágy, hogy tudniillik, minden dátum ugyanarra a napra esne, akár a rövid hetekben, akár dekádokban nézem.
Jó találmány lenne-e a rövid hét és a dekád, az életmódot, a gazdaságot (esetleg az asztrológiát is) nézve? Számolva a robotok megjelenésével, biztosra veszem, hogy a rövid hét intézménye igazi megváltás lenne több szempontból (de ennek tárgyalása most nem ide tartozik).
És miután szinte mindent megoldottunk az időszámítással és a naptárral kapcsolatban, - tekintettel az Újévre - rendezzünk el egy utolsó részletet: mikor kezdődjön az év. Addig rendben, hogy január 1-jén, de mikor legyen az? Mikor kezdődnek az évszakok, tudjuk, a csillagok megsúgják. De mit súgnak a csillagok az év kezdetével kapcsolatban? Természetesen, dönthetünk úgy is, hogy az év kezdete egybe esik valamelyik évszak kezdetével, és erre igen szép szimbolikát lehetne ráhuzni. Csakhogy minél szebb a szimbólum, annál nagyobb a veszteségünk. Képzeljük el, hogy egyszerre kellene ünnepelni az év kezdetét és a tavasz kezdetét!
Szerintem a csillagok mást súgnak. Bevallom, most még fogalmam nincs ez melyik napra eshet, de mégis van egy nap, amikor újra és újra elkezdődik a Föld revolúciója a Nap körül!
A Nap repül egy (igaz, kissé hullámzó) körpályán Galaxisunk központja körül. A Napnak ez a repülése szab egy irányt, egy „előre”. És mivel a Föld (meg a többi bolygó) egy olyan síkban kering a Nap körül, amely nem merőleges az előre irányra, a helyzet úgy fest, hogy van egy nap, amikor mozgásunk valamilyen mértében hozzáadódik a Nap szédületes sebességéhez, és így mi a Napnál is gyorsabban haladunk előre az űrben. Mindaddig, amíg elérve a pálya átellenes pontját nem kezdünk „visszafelé” húzni, így a Napnál is „lassabban” haladunk (de azért akkor is jócskán sodródva előre). Nos, ez a pont, amikor újra kezdünk előre törni, érdemli meg az év kezdetének státuszát.
Biztosra veszem, hogy a mai csillagászat precizen meg tudja határozni ezt az időpontot. Azután ráérünk gondolkozni, hogy tetszik-e az nekünk évkezdésnek, hogy festenének akkor a tűzijátékok?
És miért hullámos a Nap pályája? Ennek ugyan nincs sok köze a naptár témájához, de megosztom gyanúmat: feltehetőleg a Nap nem egy magányos csillag, hanem valamilyen „kötelékben” repül, amely maga is forog egy még ismeretlen középpont körül. Ennek a középpontnak már nagy valószínűséggel rendes kör a pályája. Ezért megnyugodhat, és kezdhet gondolkozni az új naptárunkon, a rövid hét és a dekád napjainak egyedi elnevezését, és hasonló izgalmas dolgokon.
Jó gondolkodást, és boldog új évet kívánok mindenkinek.



* * *

2017. december 17., vasárnap

Akinek nem inge…

Az éjjel álmomban láttam egy parázs vitát. Sokan voltak, soványak és kövérek, alacsonyak és magasak, az egyik nagyon heveskedett, a másik folyton nevetgélt. Senki senkivel nem értett egyet, ám közben kiválóan szórakoztak.
- Ezt a Messiás nagyon komolyan gondolta, és mindenkinek jól kell megértenie, és megfogadnia: ha van két inged, add oda az egyiket annak, akinek nincs!
- Hehehe… Nekem van 836 ingem, és bizony karácsonykor odaadtam az egyiket az utcánkban tanyázó hajléktalannak.
- Ó, ezek a buzgó filantrópok! Ez az intelem nem neked szól. Azt hiszed, hogy Jézus foglalkozik veled? Ez azoknak szól, akiknek két ingük van!
- Biztos mondta, miért ne mondta volna… De biztos, hogy ez aktuális? A mai ember azt sem tudja, milyen ingről beszélt a Mester… Csak zavart keltünk ezzel…
- Biztos, hogy mondta? Hogy mondhatott olyat, hogy adjunk bármit is valakinek, akinek inge sincs? Vagyis pucéron futkos… Az ilyen csak bolond lehetett, és annak kár bármit is adni…
- Ó, Isten barmai! Tudom, hogy tetetitek a barmot, de túl jól tetetitek… Az intelem fontos, és mindennél aktuálisabb. Érteni pedig úgy értsétek, hogy ha van tíz inged, ötöt adj oda a szegényeknek, ha van száz inged, ötvenet adj oda!
- Mi, megúsznád ezzel, te nemes lélek, és közben te lennél a legújabb billgétsz, szinte ingyen. Nem, drága barátaim, még kér a nép! Jézus intelmének alapja éppen ez: elég neked egy ing! Ha van tíz inged, kilencet adj oda a szegényeknek. Ha van 836 inged, 835-öt ossz szét!
- Kikérem magamnak a személyeskedést, és egyébként is, micsoda gyalázat, hogy kommunisták szivárogtak közénk! Látod, Jézus, micsoda zűrzavart keltettél radikális beszédeddel!
- Kezdve azzal, hogy mit is ér az, akinek nincs legalább egy tucat inge. Hát ember az ilyen? Mert ezeket, ugyebár, váltani is illene, meg az alkalomhoz illőt felvenni.
- Ha engemet választatok elnöknek, be fogom vezetni az ingyenes alapingellátást, és biztosítom a társadalmi békét.



* * *

2017. december 6., szerda

Egy európai töprengései a Brexiten

Kezdem azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND… Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben gondolkozva.
Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva, csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban, de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok – minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).
A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére. Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor, mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa Japánja.
A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba. De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani. Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19 századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel kormányoznia.
Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától, és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen – megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a leglátványosabb fejezete.
Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18 század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben), és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje. Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök kifejlesztésével.
Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban! Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”. Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony. Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen Törökországig és Oroszországig.
A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon 1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől, amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság” vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.
Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.
De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?
Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség, amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát leadni a múzeumba.
A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy közös nyelvvel.
És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.
Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az, amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.
Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj, Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé váljanak.


* * *

2017. december 2., szombat

Iskoláink

Nagyobb a baj, mint bárki is gondolná: romokban az iskola. Hát milyen jövő épül majd iskolázatlan emberekkel?
De miért rémisztünk? Ki lát romokban döntött iskolát? Igaz, itt-ott egy kissé romos valamelyik régi iskolaépület… Ez lenne a nagy tragédia?
Nos, tisztázzuk: mi az iskola?
Legelőször a legelső iskolánk a család. Hagyományos, sok millióéves intézmény, amely a legtöbbet ad nekünk, életre szólóan, és azon túlra is. És főképpen ez az iskola van a legnagyobb bajban. Szerencsére nagyon sok család őrzi minőségét, esetleg minden eddiginél többet és jobbat nyújt, de ma egyáltalán nem világos: ezek a tűzőrzők fogják-e visszaadni a többieknek szerepüket, vagy a romlás viszi végbe munkáját?…
A második iskolánk az utca. Ki ne emlékezne az ott eltöltött időre, az ott megkötött barátságokra, az ott szerzett élményekre, sebekre? Hiba lenne a régi utcát idealizálni, a mait csupa feketével festeni. Mégis, döbbenettel látjuk, milyen otthonosan rendezkedik be utcáinkba minden modern métely: erőszak, drog, prostitúció, nyomor, kiszolgáltatottság, magány, elidegenedés, értékvesztés…
A harmadik iskolánk az olvasmány, a könyv. Kezdetben, mielőtt megtanultunk volna olvasni, szüleink, nagy szüleink, nagyobb testvéreink avatnak be az olvasmány varázslatába, de egyhamar önkiszolgálóak leszünk, és faljuk a könyveket. Vagyis faltuk – a jobbnál jobb könyveket. Vajon túlzó megállapítás-e, hogy ez a harmadik iskola is romokban hever?
A sorban negyedikként kullog a hagyományos iskola. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?
Ötödik végső és örök iskolánk, amelyre állítólag a negyedikben tanulunk: az élet. Kell-e szót fecsérelni mai állapotára?
Nos, adjuk össze, és vonjuk le a végkövetkeztetést: milyen állapotban van az ember iskolája?
És töprengjünk el azon, hogy mit kellene tenni? Mert jó iskola nélkül még sikeres lehet valamiféle technikai civilizáció. Majd elboldogul a mesterséges intelligenciájával és robotjaival.
De mivé lesz az emberi civilizáció?
Mi lesz az emberrel?



* * *

Csillagpor

Néhány nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett alternatíváról a hamvasztással szemben.
A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.
Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az, hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai, környezetvédelmi stb. probléma.
Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.
A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen tapad hozzá egy rossz érzés.
Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás. Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.
Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve – fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt, hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál. Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem csak pszichés, hanem kulturális kihívás.
A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy csak ott megsétáltatni a port…
De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal. Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen elképzelhető…
Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.
Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?
Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy hajtincs.
Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.
Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből. Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon a szakemberek ügye.
De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?
Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót) és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk. Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált) öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése, hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia segítségével „élővé” váljon.
Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes gyászhírrel sújtott.
Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos



* * *

2017. november 15., szerda

Univerzumok könyve

Múlt héten a könyvtárban – szokás szerint ilyen témájú könyvet is keresve – kezembe került az angol John David Barrow (1952) műve. Címe: Univerzumok könyve – a kozmosz határainak feltárása. (Ford. Both Előd, Budapest, Akkord kiadó, 2012)
Érdekes és olvasmányos vaskos könyv, rengeteg történeti és életrajzi adalékkal, de van egy komoly gond vele: nem tisztázza világosan az olvasó számára, hogy miről beszél, amikor egymás után „bemutatja” a lehetséges (?) univerzumokat. Végül is azt értjük, hogy minden „más” univerzum az általános relativitáselmélet egyenleteinek egy-egy lehetséges megoldásán alapuló víziók értelmezése, vagyis többszintű spekuláció. Közben két dolgot kellene szem előtt tartani: mivel „törvényről” van szó, félő, hogy a leírás valamiképpen ránk, a mi világunkra is vonatkozhat, másrészt azt, hogy ha mi valami oknál fogva még sem lennénk „ilyenek”, attól a leírás könnyen lehet, hogy igaz egy mellettünk lévő „másik” univerzumra. Az egyikkel sem lenne gond, ha nem felejtjük, hogy merészen spekulálunk, még ha egy egzakt tudomány labirintusában is.
Pikáns, valójában igen aggályos körülmény, hogy az összes spekuláció alapját nem hogy homály, kemény titok övezi. Semmit nem tudunk meg azokról a bizonyos egyenletekről, illetve azokról a módszertani kérdésekről, amelyek joggal felmerülnek. Ez valóban különös, hogy Einstein munkásságát két ilyen szélsőség jellemzi: az egyik véglet a világ bizonyos legismertebb képlete (E=c2.m), a másik véglet ezek a bizonyos „titkos” egyenletek. Zárójelben egy megjegyzés erről a híres képletről: ez ebben a formában meglehetősen félrevezető (bár, igaz, atombomba megalkotására inspiráló). Egy képlet esetében ugyanis szerepelnek változók és állandók, és igen fontos tisztában lenni ezzel.
A legegyszerűbb, kellően közismert és használt képlet: s=t.v (a megtett út egyenlő az idő és a sebesség szorzatával). Itt három változó van és nincs állandó. Vajon miért nincs? Mert a gyakorlati számításoknál mi magunk figyelünk a megfelelő mértékegységek alkalmazására. Vagyis, ha figyelünk, és olyan mértékegységeket (mértékrendszert) alkalmazunk, ahol – jogosan elvárható helyzet az, hogy a fénysebesség értéke egy legyen (egy a négyzeten egy), a „híres” képlet így festene:
E=m
Ami az igazság, gyanítom.
Érdekes és olvasmányos könyv, de hatásmechanizmusa eléggé közel áll az ezoterikus művek hatásmechanizmusához. Talán csak olyan kritikus szellemű olvasónak javasolható, aki igen otthonos a modern fizikában, vagy ilyen ambíciók dolgoznak benne.


* * *

2017. október 8., vasárnap

In memoriam Tamás Tarján

Csendes csoda – szörnyű most nekem ezt a szót kimondani: – volt Tarján Tamás.


Egy új barát. Két évvel fiatalabb nálam. Éppen alkalmas időpontot kerestünk egy jó, kiadós eszmecseréhez („apeváról, erről-arról”, ahogy írta Tamás), ami jó beszélgetések hosszú sorát ígérte. A jó baráti beszélgetés pedig, ahogy Epikurosz is tanította, a legfőbb földi jó.
Bizonyos gondok kötötték le éppen (ez már az én titkom marad, több is)… „…Aztán én utazom el. De előbb-utóbb valahogy összehozzuk!” – írta Tamás, és bizonyára nem sejtette, mit ír… Hát most már csak egy mód maradt összehozni a beszélgetést, ha egyáltalán volna mód erre. Talán abban a bizonyos Titkos szobában…
Tamást sok éve ismertem, mint aki nagy érdeklődéssel és még nagyobb élvezettel hallgatta előadását az Ünnepi könyvhét elmaradhatatlan sajtótájékoztatóján. Feladata volt bemutatni a cirka 300 könyvújdonságot, vagyis, mondhatni, mission inpossible… Ilyenkor az a gyakorlat, hogy a kiadók az ünnepi könyvhét csütörtöki megnyitóját 6-7 nappal megelőzően beküldenek két példányt a szervező MKKE-nek. Ezek egyikét kapja a mindenkori recenzens, hogy felkészülhessen a keddi sajtótájékoztatóra. Bizonyára akad olyan rendes kiadó, amely jóval korábban küldi be kiadványait, de még többen az utolsó utáni percekben, napokban. Akárhogy is legyen, napi 10-12 óra folyamatos olvasással számolva, 10-15 perc, ha jut egy könyvre – elolvasásához, értékeléséhez, valaminek a lejegyzéséhez. És a dolog másik vége: maga az előadás. a maga 60 percével. Így 12 másodperc jutna egy-egy műre, ha nem kellene számolni az előadás bevezető és záró részével, ahol bizonyos általánosító, összefoglaló gondolatoknak kell a hely.
Méltán vagyunk büszkék az Ünnepi könyvhét 88 éves hagyományára, amely, mondhatjuk talán kissé nagyvonalúan, világunikum. De ez a fajta nem kis mértékben valóban kritikai bemutatása a 300 kötetnyi termésnek elképesztő szellemi teljesítmény. És ezt Tamás hosszú évek óta élvezetesen, elegánsan, szellemesen csinálta. Olyan feltáró volt elemzése, mint egy röntgenfelvétel. A magyar irodalomról és nem kis mértékben az egész magyar irodalmi világról készült röntgenfelvétel. De még ennél is több volt, hiszen tucatjával előjöttek személyes emlékek és élmények, amelyek irodalmi nagyjaink nagyságát, néha annak másik, gyarlóbb oldalát is hozzátették a képhez, amely így színessé, elevenné, vallomásszerűvé is vált. Tele spiccelve szeretettel, bölcsességgel.
Engem mindig is fárasztott és elkedvetlenített az évezredek óta csábító és divatos bálványimádás. Nem bálványt szeretnék faragni. Igen is sejthető a tucatnyi trükk, amely nélkülözhetetlen a feladathoz. Kézbe veszel egy kötetet, találomra beleolvasol, egy-kettőre találsz egy említhető részletet. Az egész kötetről a vélemény – az esetek döntő részében, a hatalmas erudíció birtokában – egy perc alatt megszületik, szubjektíven. És ezzel a dolog kerek: van egy értelemszerűen szubjektív, ezért bajosan vitatható vélemény, és van egy ténybeli részlet. Így az ember végül is kellően tud koncentrálni a nagy termés fajsúlyosnak sejthető 20-30 százalékára. A feladat bizony, megszédül, de még így is egy párját ritkító tehetség, műveltség, élettapasztalat – és valóságos lelki jóság kell.
Tarján Tamást bálványozni balgaság, tisztelni és szeretni könnyű.
A nem annyira véletlen hozta, hogy hosszú évtizedek óta volt kapcsolatom a régi Vigadóban székelő intézményekkel: Szerzői jogok Hivatala (!), MKKE, szerkesztőségek. Már jóval később, 1985 és 1989 között, amíg a Belkereskedelmi Minisztériumban volt szerencsém dolgozni igen gyakran egy asztalnál ebédeltem Zentai Péterrel (pontosabban: Zentai Péter László), akivel már ezelőtt is jó ismeretség, mondhatnám baráti kapcsolat kötött. Már igen homályos emlékeimben rémlettek az Ünnepi könyvhetekhez kapcsolódó korabeli sajtótájékoztatók, persze más előadóval, akinek nevére sajnos nem emlékszem. Amikor megemlítettem ezt Tamásnak, határozottan kijelentette, hogy ilyen sajtótájékoztatók soha nem voltak a Vígadóban. A mostani helyszín (tavalyig a PIM, az idén az Arany 10 Művelődési ház) előtt ezeket a Fészekben tartották, ő már ott kezdte. Erre én nem emlékeztem. Abban maradtunk, hogy ezt is tisztázzuk.
De ami miatt különösen hálás vagyok Tamásnak, az a figyelem, amely felébresztett benne az apeva. Ezt a fogalmat ismerni egy átlagosan művelt embernek ma még nem kötelező. A fogalom egy új költői formát jelöl, amelyet én mindegy mellékesen, talán dacból alkottam meg a Most, valamikor című kötetemben (amely ugyancsak szerepelt a 2016 évi Ünnepi könyvhét programjában). Később, vagyis 2016 végén hírtelenül elszántam, hogy teszek valamit az apeva népszerűsítéséért, így meghirdettem egy irodalmi pályázatot, aminek eredményeképpen egy valóban nagyszerű ki antológia született – a 2017 évi Ünnepi könyvhétre.
Mi tagadás, igen nagy, a szokásosnál is nagyobb izgalommal ültem be a sajtótájékoztatóra. Nőtt is a nagy izgalmam, mert csak nem került szóba az Apeva 2017 kötet… mire már az előadás vége felé mondja Tamás: „És van ez az érdekes új műfaj…” Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek: amikor átlagban 5-10 másodperc (fél-egy mondat) jut átlagban egy műre, Tamás majdnem 5 percet szánt az apeva ismertetésére. Pontosan és részletesen elmondta, hogy az apeva olyan versforma, amely öt sorból áll, úgy hogy az első sor egy, a második kettő szótagot tartalmaz és így tovább, vagyis összesen 15 szótagból áll. Fel is olvasta az egyik ilyen verset, hozzáfűzött néhány töprengő gondolatot, ami nekem többet ért mint egyszerű dicséretnél. Hiszen magam is érzem: az apeva egy különleges műfaj. Bizonyos értelemben rendkívül könnyű. Mondhatni bárki percek alatt összerakhat egy ilyen kis verset. És ez nem kis veszély. Ugyanakkor páratlanul izgalmas lehetőség költői gyöngyszemek alkotására. Ez a töprengő, óvatos bíztatás marad számomra örökül. Csodálatos dolog lett volna közösen eltöprengetni apeva, költészet, irodalom, élet dolgain…
Az előadás után Tamást „megtámadták” az újságírók, vele nem tudtam ott helyben szót váltani. De jött hozzám a sajtótájékoztatót (és a MKKE-t) elnöklő Kocsis András (pontosabban Kocsis András Sándor), régi (1979 óta) volt kollégám és barátom, és mondja nevetve: „Na, hogy megdicsőültünk!”. Visszanevettem: „Hát az értékeket meg kell becsülni…” Csak tudná Andris, és tudná mindenki, mennyire komolyan gondoltam…
Csak tudná Tamás.
Felkavaró találkozás, és még felkavaróbb… de mi?
Búcsúzás?
Erre nincs jó szó.
Talán majd egyszer kipattan most gyászoló agyamból egy apeva, hogy befejezhessem ezt az emlékezést…


* * *

2017. augusztus 16., szerda

Van egy álmom: városlakó-barát városi közlekedést látni

A városi „tömeg”- (szebben, modernebbül: közösségi) közlekedés jó indulattal is csak másfélszáz éves, és nagyon kétséges lesz-e még 150 év múlva.
Voltaképpen döbbenetesen rövid idő ez, de ahhoz képes döbbenetesen gazdag fejlődéstörténettel: a lovas omnibusztól a mai futurisztikus közlekedési rendszerekig a technika és a kultúra szédületes produkciót nyújtott.
Ennek magyarázata talán abban van, hogy bár a tömegközlekedés beruházás-igényes, mind az infrastruktúráját, mind az eszközparkját tekintve, nagy az amortizációja, az elhasználódása. Így mind az infrastruktúra, mind az eszközpark fejlesztése rendszerint gazdaságosabb, mint a régi karbantartása és pótlása.
A 20. században főleg három közlekedési forma alakult ki, és vívja folyamatos harcát elsőségért: a villamos, a busz és a troli. (A metró a nagy metro-poliszok kínos privéligiuma, a különleges megoldások pedig, mint fogaskerekű, sikló, libegő stb. csupán lokális kuriózumok.)
A három nagy versenyzőt két egészen különböző szempontból csoportosítják: egyrészt van a kötött közlekedési eszköz (villamos és troli) a „kötetlen” busszal szemben, másrészt van az árammeghajtás (megint villamos és troli) a benzint (jobb esetben gázt, rosszabb esetben dízelt) használó buszokkal szemben. Bár a sínen közlekedő eszközök általában hatékonyabb használják az energiát, a kötött pálya minden esetben hatalmas szervezési-hasznosítási hátrányt jelentenek, ugyanakkor évről-évre jobban szenvedünk a rossz városi levegőtől.
Ennek a bonyolult, ellentmondásos helyzetnek egyenes következménye az elsőségért vívott harc folytonos fordulatai.
Bár sokak szerint a gázhajtású buszközlekedés kedvező opció, érdemes felismerni, hogy különböző technikai újdonságok következtében egy eszköz áll nyerésre: a „kötetlenné” tett troli. Persze a kötetlenné tett trolit nevezhetjük villanymeghajtású busznak is. Ám legyen, úgyis a városi szleng majd eldönti.
De mi teszi az (új) trolit kötetlenné? Az, hogy nem kell folyamatosan „áramat szednie” az utcák fölé nagy beruházással kifüggesztett vezetékpárról, hanem „csak” a megállókban töltődik fel, az odaszerelt párméteres vezetékről. (Számomra külön élmény, hogy ezt a megoldást először „megálmodtam, aztán egynéhány évvel később láttam az internetet a megvalósítását.)
Ha viszont ez a lehetőség adva van: szabad-e még mindig (belsőégésű motorokkal hajtott) buszokat üzemeltetni, pusztítani a foszilis energia maradékát és mérgezni településeink levegőjét?
Igen, bizonyára gazdaságilag irreális azonnal lecserélni minden városi buszt. De miért lenne az irreális leállni új régi buszok üzembe helyezésével, és a lecserélendőket új trolikra cserélni?
A városi közlekedés jövője így álomszép, és nem kellene, hogy álom maradjon. Vannak városok, amelyek különösen alkalmasak e vízió megvalósítására, például Debrecen. De megemlíthetjük Tel Avivot is, ahol érdekes módon nem is létezik sem villamos, sem troli (metró sincs). Csak tengernyi busz. A tenger kiteszi a lelkét, hogy szállítsa a friss levegőt, de ez nem minden utcában érezhető.
Persze, mint pesti, annak drukkolnék leginkább, hogy itt lássam az új kötetlen trolik elszaporodását. Régi álmom, hogy legelőször a Rákóczi útról legyen kitiltva a (régi) busz.
A végén megemlítem, hogy az álom nem lenne kerek egy tartalékban tartott új ötlet nélkül, ami még gazdaságosabbá tehetné az új trolikat… De ez maradjon egy másik történet…



* * *

2017. augusztus 4., péntek

Meddig élünk?

Erre van egy derűs, ugyan kissé szofisztikus, de filozófiai, sőt, matematikai értelemben precíz válasz: örökké! Maradjunk meg a matematikai bizonyításnál, mert annak komoly a hitele. Az élet egy nyitott szakasz. A halál, mint feltételezett, de meg nem engedett szinguláris pont (katasztrófa?) nem tartozik hozzá. Nos, minden matematikus, és azoknak hitelt adó laikus tudja, kellene tudnia, hogy egy nyitott szakasznak nincs vége. Magyarán: ha élsz, élni fogsz még egy kicsit. És ha még egy kicsit éltél, és még mindig élsz, újfent biztos lehetsz, hogy eltart még az élet…
Rendben, ez igaz, de akkor is ez filozófia, meg matematika.
A gyakorlatias ember másfajta választ vár. És az megadható neki, kellő felelősséggel és kellő komolysággal.
Az elmúlt egynéhány évszázadban a társadalom fantasztikus fejlődésen ment át. Ennek eredményeként ma már éppen átlépünk egy lélektani határt, és bizton mondhatjuk, hogy egy ma élő ember nagy eséllyel elérheti a 100 éves kort.
Tehát, egy, mondjuk középkorú embernek azt válaszolnám kérdésére, hogy meddig él: legalább 103 éves korig (hogy ne legyünk annyira kerekek és triviálisak).
Ha ugyanezt kérdezi egy 99 ember, akkor azt mondanám neki: legalább 104 éves korodig biztosan.
Ha még ennél is idősebb a kérdező, tovább csökkenthetjük a hátralévő időt, de azt hiszem, nem lenne helyes 3 alá menni. Vagyis, ha egy 108 éves embernek kell válaszolni, 111 évet mondanék.
3 év nem kevés. Egy idős ember számára egy szinte örökkévalóság.
Ha felfogjuk, hogy ehhez a kérdéshez így kell hozzáélni, vagyis úgy, hogy a halál soha nem aktuális kérdés egy élő – egészséges – ember számára.
Itt viszont perdöntő, sőt, sorsdöntő feltétel: egészségesnek lenni.
Ma ez a legfontosabb kihívás, mind az egyes ember, mind a társadalom számára, hogy azokat az éveket, amelyeket itt eltöltünk a Földön, teljenek jó egészségben.
Sokat vétünk ez ellen, egyes ember is, társadalom is. Ezért tele van az életünk tragédiával.
Ennek nem szabad így lennie, így maradnia.
Különösen, hogy közben fel kell készülnünk a 150 éves átlagéletkorra.
De ilyen társadalmi igazságtalanságok mellett? Ilyen súlyos egyéni és közös hibák, bűnök mellett?
Erőt, egészséget, hosszú és boldog életet, testvérek!




* * *

2017. július 28., péntek

Ne tűrd a szennyet!

„Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban!” – írja önéletrajzában Benjamin Franklin.
Ne tűrj szennyet magadban, magad körül! Ne tűrj szennyet a Földön! – vinném tovább a gondolatot, de ezek nem is az én szavaim, hanem életünk elkeseredett felkiáltása.
Belefulladunk a szennybe. Sokszor szó szerint fuldokolunk a gyilkos városi szmogban, de a szenny mindenhol mindent megrohaszt, az ételtől, a szellemi táplálékig, a családi kapcsolatoktól és társadalmi kapcsolatokig. Lassan már a körülöttünk lévő világűr is életveszélyes szemétdomb, de amit a gigantikus műanyagtemetővé változtatott világóceánnal tettünk, az könnyen, az könnyen a Föld legnagyobb biológiai katasztrófájává válhat.
Most már nem lesz elég a kufárokat elkergetni a Templomból, most tisztaságszeretővé kell tenni minden embert. Tisztasági brigáddal nem megyünk semmire. Azzal sem érünk semmit, ha pusztán a többség tisztaságszerető. Ahogy ma a gazdaság 90%-a a lakosság 10% birtokában van, a lakosság 10%-a felelős a szenny 90%-áért.
Ez a szennyező kisebbség nem mentheti ki magát, beterelése a tisztaságszeretővé tett többségbe élet-halálkérdés.
És itt nem arról van szó, hogy a gazdag ember telehamuzza a szőnyeget. Gazdag és hatalmas bűne, hogy korrupciótól bűzlik az egész világ.
Kíváncsian várom a Változó Vilára ma feltett szavazás alakulása.
A feltett kérdés: a Föld melyik szférája a legszennyezettebb?
Száz dolog is lehetne erre a válasz, a szerkesztőség négyet emelt ki:
- a világóceán,
- a városi levegő,
- a politika,
- az internet.
Szavazásnál több választ is meg lehet jelölni, vagy akár az összest. Ennek is van üzenete.
De a legfontosabb: elgondolkozni a kérdésen..
Közben látogatasd meg a portált, és szavazz!

Szavazz, és ne savazz!




* * *

2017. július 26., szerda

A helyre tett csillagképek

A Zodiak, magyarul az Állatöv a világot fürkésző, tudományokat építő ember csodálatos sok ezeréves felfedezése. Egyszerre bámulatba ejtette és izgalomban tarotta az elméket, és emellett megbízható segítséget nyújtott az idő méréséhez, ezáltal ahhoz, hogy feljegyezzük magunkat a naptárban.
Közben az idő mérésének több technikája rögzült. A rövidebb időszakokat holdhónap alapján lehetett praktikusan mérni. Sok kultúrában ez a technika mind a mai napig a naptár meghatározó eleme. Hosszabb időszakokat viszont Napévben lehetett mérni, nagy vonalakban a jól megfigyelhető, egymással össze nem téveszthető évszakok segítségével – illetve, ahol megvolt az ehhez szükséges tudás, hihetetlenül precízen az Állatöv segítségével.
És mivel a hétköznapokban a holdhónap szinte egyeduralkodó volt, az Állatöv viszont hatásosan beépült a távoli és rejtélyes dolgok világába. Lett is ebből komoly üzlet rengeteg tudós, jós, pap és – a későbbiekben cinikusan asztrológusnak nevezett – szélhámos számára.
Az igazi tudomány mindig is szkeptikus volt a csillagjóslással kapcsolatban, de különösen a felvilágosodás óta rossz idők jártak erre. Manapság viszont a harcias és vallásellenes tudománykultusz megbotlását követően minden eddiginél jobban virágzik az asztrológia.
Ennek sorsát egy kis naptárreform nem fogja eldönteni, de a hamis misztikum egy jelentékeny részét a lomtárba küldheti.
Arról van szó, hogy a 12 csillagjegy ma is érvényes külön naptára teljességgel fölösleges, átírható. Csupán annyit kellene tenni, hogy azt a hivatalos naptárba igazítani, általában 8-9 nappal előrecsúsztatni. Ez szerényebb naptárreform lenne, mint amit Oroszországban a forradalom után tettek (ezáltal utolérve a fejlett Nyugatot és elintézve, hogy saját Nagy Októberi forradalmuk megünneplését November 7-ére essen).
Egy ilyen „reform” után a 12 csillagjegy így oszlana a naptárban:
Hónap
Csillagjegye
Régi időszak
Január
Bak
december 22.–január 20.
Február
Vízöntő
január 21.–február 18.
Március
Halak
február 19.–március 20.
Április
Kos
március 21.–április 19.
Május
Bika
április 20.–május 20.
Június
Ikrek
május 21.–június 21.
Július
Rák
június 22.–július 22.
Augusztus
Oroszlán
július 23.–augusztus 22.
Szeptember
Szűz
augusztus 23.–szept- 22.
Október
Mérleg
szeptember 23.–október 22.
November
Skorpió
október 23.–november 21.
December
Nyilas
november 22.–december 21.

Eltűnne egy hamis misztikum. Ennyi.
Közben végre komolyan, végre tudományosan elmélyülhetünk a „csillagjegy az ember személyiségére kifejtett hatás vizsgálatával. Az elmúlt évezredek megfigyelései több valósnak tűnő hatásról számolnak be. Aki egy kicsit is ismeri a kozmoszt, a kozmikus sugárzás hatását a magzat fejlődésére, ezen nem csodálkozhat. A statisztikai megfigyelések forradalmát éljük. Teljes komolysággal tudósítanak naponta olyan megállapításokról, mint például arról, hogy ha naponta egy kávét iszunk, 8%-kal csökken a demencia kockázata. Legfőbb ideje lenne, hogy a tudomány kellő figyelmet fordítson erre a szakterületre



* * *