2017. augusztus 16., szerda

Van egy álmom: városlakó-barát városi közlekedést látni

A városi „tömeg”- (szebben, modernebbül: közösségi) közlekedés jó indulattal is csak másfélszáz éves, és nagyon kétséges lesz-e még 150 év múlva.
Voltaképpen döbbenetesen rövid idő ez, de ahhoz képes döbbenetesen gazdag fejlődéstörténettel: a lovas omnibusztól a mai futurisztikus közlekedési rendszerekig a technika és a kultúra szédületes produkciót nyújtott.
Ennek magyarázata talán abban van, hogy bár a tömegközlekedés beruházás-igényes, mind az infrastruktúráját, mind az eszközparkját tekintve, nagy az amortizációja, az elhasználódása. Így mind az infrastruktúra, mind az eszközpark fejlesztése rendszerint gazdaságosabb, mint a régi karbantartása és pótlása.
A 20. században főleg három közlekedési forma alakult ki, és vívja folyamatos harcát elsőségért: a villamos, a busz és a troli. (A metró a nagy metro-poliszok kínos privéligiuma, a különleges megoldások pedig, mint fogaskerekű, sikló, libegő stb. csupán lokális kuriózumok.)
A három nagy versenyzőt két egészen különböző szempontból csoportosítják: egyrészt van a kötött közlekedési eszköz (villamos és troli) a „kötetlen” busszal szemben, másrészt van az árammeghajtás (megint villamos és troli) a benzint (jobb esetben gázt, rosszabb esetben dízelt) használó buszokkal szemben. Bár a sínen közlekedő eszközök általában hatékonyabb használják az energiát, a kötött pálya minden esetben hatalmas szervezési-hasznosítási hátrányt jelentenek, ugyanakkor évről-évre jobban szenvedünk a rossz városi levegőtől.
Ennek a bonyolult, ellentmondásos helyzetnek egyenes következménye az elsőségért vívott harc folytonos fordulatai.
Bár sokak szerint a gázhajtású buszközlekedés kedvező opció, érdemes felismerni, hogy különböző technikai újdonságok következtében egy eszköz áll nyerésre: a „kötetlenné” tett troli. Persze a kötetlenné tett trolit nevezhetjük villanymeghajtású busznak is. Ám legyen, úgyis a városi szleng majd eldönti.
De mi teszi az (új) trolit kötetlenné? Az, hogy nem kell folyamatosan „áramat szednie” az utcák fölé nagy beruházással kifüggesztett vezetékpárról, hanem „csak” a megállókban töltődik fel, az odaszerelt párméteres vezetékről. (Számomra külön élmény, hogy ezt a megoldást először „megálmodtam, aztán egynéhány évvel később láttam az internetet a megvalósítását.)
Ha viszont ez a lehetőség adva van: szabad-e még mindig (belsőégésű motorokkal hajtott) buszokat üzemeltetni, pusztítani a foszilis energia maradékát és mérgezni településeink levegőjét?
Igen, bizonyára gazdaságilag irreális azonnal lecserélni minden városi buszt. De miért lenne az irreális leállni új régi buszok üzembe helyezésével, és a lecserélendőket új trolikra cserélni?
A városi közlekedés jövője így álomszép, és nem kellene, hogy álom maradjon. Vannak városok, amelyek különösen alkalmasak e vízió megvalósítására, például Debrecen. De megemlíthetjük Tel Avivot is, ahol érdekes módon nem is létezik sem villamos, sem troli (metró sincs). Csak tengernyi busz. A tenger kiteszi a lelkét, hogy szállítsa a friss levegőt, de ez nem minden utcában érezhető.
Persze, mint pesti, annak drukkolnék leginkább, hogy itt lássam az új kötetlen trolik elszaporodását. Régi álmom, hogy legelőször a Rákóczi útról legyen kitiltva a (régi) busz.
A végén megemlítem, hogy az álom nem lenne kerek egy tartalékban tartott új ötlet nélkül, ami még gazdaságosabbá tehetné az új trolikat… De ez maradjon egy másik történet…



* * *

2017. augusztus 4., péntek

Meddig élünk?

Erre van egy derűs, ugyan kissé szofisztikus, de filozófiai, sőt, matematikai értelemben precíz válasz: örökké! Maradjunk meg a matematikai bizonyításnál, mert annak komoly a hitele. Az élet egy nyitott szakasz. A halál, mint feltételezett, de meg nem engedett szinguláris pont (katasztrófa?) nem tartozik hozzá. Nos, minden matematikus, és azoknak hitelt adó laikus tudja, kellene tudnia, hogy egy nyitott szakasznak nincs vége. Magyarán: ha élsz, élni fogsz még egy kicsit. És ha még egy kicsit éltél, és még mindig élsz, újfent biztos lehetsz, hogy eltart még az élet…
Rendben, ez igaz, de akkor is ez filozófia, meg matematika.
A gyakorlatias ember másfajta választ vár. És az megadható neki, kellő felelősséggel és kellő komolysággal.
Az elmúlt egynéhány évszázadban a társadalom fantasztikus fejlődésen ment át. Ennek eredményeként ma már éppen átlépünk egy lélektani határt, és bizton mondhatjuk, hogy egy ma élő ember nagy eséllyel elérheti a 100 éves kort.
Tehát, egy, mondjuk középkorú embernek azt válaszolnám kérdésére, hogy meddig él: legalább 103 éves korig (hogy ne legyünk annyira kerekek és triviálisak).
Ha ugyanezt kérdezi egy 99 ember, akkor azt mondanám neki: legalább 104 éves korodig biztosan.
Ha még ennél is idősebb a kérdező, tovább csökkenthetjük a hátralévő időt, de azt hiszem, nem lenne helyes 3 alá menni. Vagyis, ha egy 108 éves embernek kell válaszolni, 111 évet mondanék.
3 év nem kevés. Egy idős ember számára egy szinte örökkévalóság.
Ha felfogjuk, hogy ehhez a kérdéshez így kell hozzáélni, vagyis úgy, hogy a halál soha nem aktuális kérdés egy élő – egészséges – ember számára.
Itt viszont perdöntő, sőt, sorsdöntő feltétel: egészségesnek lenni.
Ma ez a legfontosabb kihívás, mind az egyes ember, mind a társadalom számára, hogy azokat az éveket, amelyeket itt eltöltünk a Földön, teljenek jó egészségben.
Sokat vétünk ez ellen, egyes ember is, társadalom is. Ezért tele van az életünk tragédiával.
Ennek nem szabad így lennie, így maradnia.
Különösen, hogy közben fel kell készülnünk a 150 éves átlagéletkorra.
De ilyen társadalmi igazságtalanságok mellett? Ilyen súlyos egyéni és közös hibák, bűnök mellett?
Erőt, egészséget, hosszú és boldog életet, testvérek!




* * *

2017. július 28., péntek

Ne tűrd a szennyet!

„Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban!” – írja önéletrajzában Benjamin Franklin.
Ne tűrj szennyet magadban, magad körül! Ne tűrj szennyet a Földön! – vinném tovább a gondolatot, de ezek nem is az én szavaim, hanem életünk elkeseredett felkiáltása.
Belefulladunk a szennybe. Sokszor szó szerint fuldokolunk a gyilkos városi szmogban, de a szenny mindenhol mindent megrohaszt, az ételtől, a szellemi táplálékig, a családi kapcsolatoktól és társadalmi kapcsolatokig. Lassan már a körülöttünk lévő világűr is életveszélyes szemétdomb, de amit a gigantikus műanyagtemetővé változtatott világóceánnal tettünk, az könnyen, az könnyen a Föld legnagyobb biológiai katasztrófájává válhat.
Most már nem lesz elég a kufárokat elkergetni a Templomból, most tisztaságszeretővé kell tenni minden embert. Tisztasági brigáddal nem megyünk semmire. Azzal sem érünk semmit, ha pusztán a többség tisztaságszerető. Ahogy ma a gazdaság 90%-a a lakosság 10% birtokában van, a lakosság 10%-a felelős a szenny 90%-áért.
Ez a szennyező kisebbség nem mentheti ki magát, beterelése a tisztaságszeretővé tett többségbe élet-halálkérdés.
És itt nem arról van szó, hogy a gazdag ember telehamuzza a szőnyeget. Gazdag és hatalmas bűne, hogy korrupciótól bűzlik az egész világ.
Kíváncsian várom a Változó Vilára ma feltett szavazás alakulása.
A feltett kérdés: a Föld melyik szférája a legszennyezettebb?
Száz dolog is lehetne erre a válasz, a szerkesztőség négyet emelt ki:
- a világóceán,
- a városi levegő,
- a politika,
- az internet.
Szavazásnál több választ is meg lehet jelölni, vagy akár az összest. Ennek is van üzenete.
De a legfontosabb: elgondolkozni a kérdésen..
Közben látogatasd meg a portált, és szavazz!

Szavazz, és ne savazz!




* * *

2017. július 26., szerda

A helyre tett csillagképek

A Zodiak, magyarul az Állatöv a világot fürkésző, tudományokat építő ember csodálatos sok ezeréves felfedezése. Egyszerre bámulatba ejtette és izgalomban tarotta az elméket, és emellett megbízható segítséget nyújtott az idő méréséhez, ezáltal ahhoz, hogy feljegyezzük magunkat a naptárban.
Közben az idő mérésének több technikája rögzült. A rövidebb időszakokat holdhónap alapján lehetett praktikusan mérni. Sok kultúrában ez a technika mind a mai napig a naptár meghatározó eleme. Hosszabb időszakokat viszont Napévben lehetett mérni, nagy vonalakban a jól megfigyelhető, egymással össze nem téveszthető évszakok segítségével – illetve, ahol megvolt az ehhez szükséges tudás, hihetetlenül precízen az Állatöv segítségével.
És mivel a hétköznapokban a holdhónap szinte egyeduralkodó volt, az Állatöv viszont hatásosan beépült a távoli és rejtélyes dolgok világába. Lett is ebből komoly üzlet rengeteg tudós, jós, pap és – a későbbiekben cinikusan asztrológusnak nevezett – szélhámos számára.
Az igazi tudomány mindig is szkeptikus volt a csillagjóslással kapcsolatban, de különösen a felvilágosodás óta rossz idők jártak erre. Manapság viszont a harcias és vallásellenes tudománykultusz megbotlását követően minden eddiginél jobban virágzik az asztrológia.
Ennek sorsát egy kis naptárreform nem fogja eldönteni, de a hamis misztikum egy jelentékeny részét a lomtárba küldheti.
Arról van szó, hogy a 12 csillagjegy ma is érvényes külön naptára teljességgel fölösleges, átírható. Csupán annyit kellene tenni, hogy azt a hivatalos naptárba igazítani, általában 8-9 nappal előrecsúsztatni. Ez szerényebb naptárreform lenne, mint amit Oroszországban a forradalom után tettek (ezáltal utolérve a fejlett Nyugatot és elintézve, hogy saját Nagy Októberi forradalmuk megünneplését November 7-ére essen).
Egy ilyen „reform” után a 12 csillagjegy így oszlana a naptárban:
Hónap
Csillagjegye
Régi időszak
Január
Bak
december 22.–január 20.
Február
Vízöntő
január 21.–február 18.
Március
Halak
február 19.–március 20.
Április
Kos
március 21.–április 19.
Május
Bika
április 20.–május 20.
Június
Ikrek
május 21.–június 21.
Július
Rák
június 22.–július 22.
Augusztus
Oroszlán
július 23.–augusztus 22.
Szeptember
Szűz
augusztus 23.–szept- 22.
Október
Mérleg
szeptember 23.–október 22.
November
Skorpió
október 23.–november 21.
December
Nyilas
november 22.–december 21.

Eltűnne egy hamis misztikum. Ennyi.
Közben végre komolyan, végre tudományosan elmélyülhetünk a „csillagjegy az ember személyiségére kifejtett hatás vizsgálatával. Az elmúlt évezredek megfigyelései több valósnak tűnő hatásról számolnak be. Aki egy kicsit is ismeri a kozmoszt, a kozmikus sugárzás hatását a magzat fejlődésére, ezen nem csodálkozhat. A statisztikai megfigyelések forradalmát éljük. Teljes komolysággal tudósítanak naponta olyan megállapításokról, mint például arról, hogy ha naponta egy kávét iszunk, 8%-kal csökken a demencia kockázata. Legfőbb ideje lenne, hogy a tudomány kellő figyelmet fordítson erre a szakterületre



* * *

2017. július 21., péntek

Az út az igazihoz

Sok jogos kritika éri a demokratikus jogállamot, mégis nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a világok legjobbika. És mielőtt azt hinnéd, hogy ma közhelyekkel akarlak traktálni, hozzáteszem, hogy ez a demokratikus jogállam közelebb áll. szinte unokatestvére a diktatúrának, mint a rá megtévesztésig hasonlító hamis demokratikus jogállamhoz. Nem, hogy közel nincs hozzá, hanem ez az igazi antipódja,
De mi az, hogy hamis demokratikus jogállam? A hamis demokratikus jogállam külsőre mindenben hasonlít egy normális demokratikus jogállamhoz. Van alkotmány, van törvények, vannak bíróságok, a kormány „a helyén van”, a rendőrség még inkább, véd, és szolgál, vannak köztiszteletben, „minden gyanú felett álló” személyek, vannak esküt tett köztisztviselők, orvosok, ügyvédek, újságírók. Minden van, a levegő tele van értékekkel, fennkölt frázisokkal. És mégis minden hamis. A bíró mélyen a szemedbe néz, és a fehérről azt mondja, hogy fekete. A miniszter és a polgármester barátjának játssza át a közpénzt, a hőbörgőt tönkreteszi az adóhivatal és a közterület-felügyelet segítségével.  Nagy néha az ügyészség kivizsgálja az eseteket, és megállapítja, hogy sem korrupció, sem a hatalommal való visszaélés nem történt. A hamis demokratikus államban a nagy többség hamar észreveszi, mi a gond. És alkalmazkodik hozzá, mert azt gondolja, hogy jobbat nem tehet. Mindig akad valaki, esetleg egy kis gyerek, aki elkiáltja magát: „Meztelen a király!”, vagy egy felelőtlen felnőtt, aki veszélynek teszi ki családját… Jelentéktelen üzemzavarok, amelyeket a színes, lüktető élet gyorsan elsikál.
Ez a leírás nem is kissé elnagyolt, groteszk, ezzel együtt nagyon könnyű megismerni benne hétköznapi országunk hétköznapjait. Mi tagadás, ami van ezen az áldott Földön, szinte mindenhol, ahol virágzik a demokrácia vagy a jogállam, vagy a kettő együtt, ez van.
Ami nem ez, az a diktatúra, vagy valami hasonló.
De miért támadt az az őrült gondolatunk, hogy az igazi demokratikus jogállamot (amely ezek szerint nem is létezik a valóságban) a diktatúrához rokonítni?
Nos, azért mert mind a kettőben szabályok uralkodnak. A diktatúrában megmondják, megparancsolják, hogy mit tegyél, de legalább tudod, mi a parancs.
A hamis demokratikus jogállamban pedig semmi nem igaz, a szabályok a legkevésbé. A tudomány jó ideje nyakon csípte ezt a hamisságot, és igen előzékenyen informális kapcsolatoknak, viszonyoknak nevezte el. Minden azért és úgy történik, ahogy a láthatatlan, az informális akarat akarja. Ahogy az informális erő akarja, így fog szólni a törvény, de ha holnap el kell intézni egy fontos ügyletet és a fél országot ajándékba adni strómanunknak, el fogjuk intézni, függetlenül attól, hogy mit mond az általunk keresztül vert törvény.
Egy társadalom nem lehet egy kicsit hamis, ahogy egy lány sem lehet egy kicsit szűz. Egy társadalom régóta csak úgy tud rendesen, a megszokott módon működni, ha hamis. És ha hamis, a hamisság alapeset, szabály. A nem hamis pillanatokat el lehet viselni, a humor kedvéért, meg mindig valami hozadéka a hamisság számára.
És mégis, az ember nem hamisnak születik, ahogy a nő sem nőnek születik. És mindig akadnak, akik gyerekien tiszták maradnak.
Kik azok? Már megint az igaz emberek legendájánál kötünk ki, amelynek poénja az, hogy az isten sem tudja, kik azok. Hogy mit tud, és mit nem tuud isten, isten tudja. Azért kell drukkolnunk, hogy a hamisság fejedelmei meg ne tudják, kik a tiszta emberek. Mert nagy veszélyt jelentenek. Mind addig, amíg egyes megszállott világmegváltók egy újabb diktatúráig visznek egy szerencsésnek ritkán mondható országot, nagy baj a fejedelmek számára.
De halálosan félnek, és félhetnek, hogy egyszer felfedezzük az utat az igazi demokratikus jogállamig.

* * *


2017. július 8., szombat

Dupizza, tripizza, apetizza és a többiek

Találmányaimat általában nem kéjelgési szándékkal hozom létre. Valamilyen – ha tetszik, mondhatjuk: külső (objektív, történelmi stb.) – szükségszerűség fogantatja. De ha a folyamat beindul, az öröm is elönt.
Nem csoda hát, hogy folyton és könnyen elcsábulok újdonságok kitalálására, kiváltképpen gasztronómia, a hasunk körül keringő művészi mesterség területén.
Itt az utóbbi időszakban fantasztikus dolgok történtek. Többek között forradalmasítottam a tejbegríz-fejezetet. Rendben van, egy igen tapasztalt cukrászmester azt mondta (elhiszem neki), hogy mákos tejbegrízt ő is szokott csinálni a családnak (egymás szavába vágva hangsúlyoztuk, hogy a mákot a végén kell belekeverni), de csinált már valaki tejbegrízt zöldborsóval? (Azt is elég a végén belekeverni!)
Aztán az elmúlt hetekben – a nagy apeva-őrület hatása alatt – született az apeva sütemény és az apeva koktél tüneményes receptje.
Nem, azt nem mondanám, hogy „mindez semmi ahhoz”, hiszen ez nem semmi… Ezek korszakalkotó eredmények, és fényüket semmi nem fogja elhomályosítani. Mégis, ha most megtudod, miket alkottam a pizza területén, tátva marad a szád!
Mellesleg a pizza régóta foglalkoztatja fantáziámat. Igaz, hogy ez az olasz csemege eleve az ínyes fantázia bűnbarlangja, mégis az alapképlet olyan egyhangú (véltem én): végy egy pizzalapot, és rakj rá, amit csak szíved, eszed vagy gyomrod sugall. Mi lenne, ha pizzalap helyett csinálnánk egy például krumplis ágyat. De lehetne kuszkuszból, bulgurból stb. Az elsőre valaki azt mondta fanyalgóan: de hát ez rakott krumpli lesz… Na, mindegy…
Nézzük meg most végre azt, ami miatt írom ezt az egész bejegyzést.
Arra gondoltam, milyen izgalmas megoldás lenne, ha egymásra raknánk két sütésre előkészített pizzát, és így sütnénk meg a kettőt. Tudnivaló, hogy ha az anyagok a tészta belsejében sülnek meg, sokkal több íz, illat őrződik meg a fogyasztás pillanatáig, mint ha a tészta tetején sülnek. No mármost, ennél a dupla pizzánál lesz ilyen is, olyan is. És ez a dupla pizza lenne a dupizza.
Ezek után már nem is kellene sokat magyarázni, mi a tripizza.
Talán annyi, hogy ha öt pizzát sütünk meg egymás tetején, ezt hívhatnánk apetizzának! (Ó, apeva!)
Természetesen, minél többrétegű pizzát tervezünk, annál vékonyabbra kéne nyújtani a tésztát, de ez ízlés dolga. Van, aki a sima földszintes pizzánál is azt szereti, ha a tiszta karton-vékony (ilyenkor gyakran karton-ízű is), vagy ellenkezőleg, ha a tészta ujjnyi vastag (az, hogy ekkor finom is legyen, magától értetődik).
Biztos most is akad fanyalgó, aki azt mondja, hogy az apetizza már nem is pizza, hanem lasgne! Hát csak mondja! Mi tudjuk, hogy nem így van.
Az apetizza apetizza, a dupizza dupizza, és pont.
Csodás, fantasztikus kreációk.
Egy hibájuk van csupán: még nem ettem ilyet.
De ezen még változtathatunk!
Most megyek, megsózom a dinnyét, és lehűtöm magamat.



* * *

2017. július 4., kedd

A titok

A titok termelődését mi magunk biztosítjuk nap, mint nap. Hiszen legelőször is folyton titkoljuk érzéseink nagy részét. Titkoljuk tapasztalataink nagy részét is, legkülönfélébb módon. Néha csupán az elhallgatásukkal, de nem ritkán igen tevőegesen. Van, aki a titok érdekében a gyilkosságtól sem retten vissza.
De a titkolózásnak egy olyan szintje is van, amikor tudatalattink cinkos közreműködésével magunk előtt is eltitkoljuk az igazságot. Kisebb-nagyobb sikerrel.





* * *

2017. június 25., vasárnap

Áron-sakk

Sajnálom, hetek óta nem jelentkeztem valamelyik sport megújításával.
De itt van most az Áron-sakk. Természetesnek véve, hogy ezt olyanok olvassák, akik kiválóan ismerik a leghíresebb táblajátékot, nyomban a lényegre térek.
Az Áron-sakkot ugyanazokkal a figurákkal és ugyanazokkal a szabályokkal játsszák, mint a hagyományos változatot, csak azzal a különbséggel, hogy egy nagyobb, 10x10-es táblán. És ami nagyon fontos: a játék kezdésekor a figurák nem a tábla szélén, hanem egy sorral beljebb állnak, vagyis a figurák által lerajzol virtuális belső tér azonos a hagyományossal.
Az ötletet nem csak érdekesnek tűnt, hanem a témában való szerény tájékozottságom szerint eredetinek is. De hát ma ki lehet biztos abban, hogy valami még nincs felfedezve? Így alaposabban körülnéztem, és láttam, bizony, itt mindenféle táblaméretre és formára születtek – mondhatni százával – sakkváltozatok. De ha – amennyiben ez egyáltalán értelmezhető most – közös vonást keresünk az alternatív játékokban, az az, hogy ha nagyobb a méret (van 9, 10, 12, sőt 16 oszlopos változat is), akkor a figurák száma is megannyi (néhány esetben ennél is több). Úgy látszik, senki nem akart „rést” hagyni a széleken, vagy pláne el nem foglalt területet a háttérben. Nem akart, vagy nem jutott eszébe?
Nos, ez most már nem érdekes, itt van az új Áron-sakk, és csak rajta! Tessék kipróbálni. Persze, feltéve, hogy kap a kísérletező kedvű elme 10x10-es táblát.

Jól jönne ilyenkor egy asztalos nagyapa…
De bizakodás! Hamarosan mindenhol kapható lesz!
Amúgy, új sakkot kitalálni jó érzés, pontosabban duplán, hiszen a „kitalálás”, az alkotás önmagában nagyszerű. De közben dörzsölhetjük kezeinket: fel van adva a lecke a csúf számítógépeknek, akik gyalázatosan elverik a legnagyobb (sakk)mestereinket is. Lássuk, mennyi idő kell nekik, hogy utolérjenek Áron-sakkban is!
Igen, a jó öreg sakk, a jó öreg barát… Akit elhagyva, most két nagy varázsló között, a go és az ostábla között keringek. Micsoda szélsőségek ezek…
Bezzeg a sakk…
Itt az ember igazán embernek érezheti magát, no persze, sok munkával, sok alázattal, és némi szerencsével…
Emlékeztetnék (hiszen a világon talán nincs három ember, aki emlékezne erre), hogy vagy 20 éve kitaláltam egy másik, valóban forradalmi változatát a sakknak (nem emlékszem, akkor kitaláltam-e neki nevet, ha igen, mi volt az). Ennek lényege az, hogy a játékosak nem egymás után, az ellenfél utolsó lépését ismerve lépnek, hanem egyszerre (praktikusan: borítékolják következő lépésüket, és azt egyszerre fedik fel). Minden egyebet tekintve (figurák, szabályok, táblaméret) ez az új játék azonos klasszikus formájával. Kell-e magyarázni a minőségi különbséget? Én minden esetre elmagyarázom: a klasszikus sakkban a játékos egy adott titkok nélküli helyzeten gondolkozik. Az új játéknál viszont a helyzethez adódik az ellenfél által teendő lépés is, amelyet nem ismerek, amelyet ki kell következtetnem. Ég és föld a két feladat…
Közben annyit beszéltem a sakkról, hogy eszembe jutott egy újabb lehetőség. Azt zárt sakknak nevezhetjük, arra a kozmológiai képzetre célozva, hogy a világunk nem „sík” és végtelen, hanem (magába) zárt és… véges… Bizony, a kozmosz is lehet ilyen, akkor meg a sakk miért ne. Ezt úgy kellene elképzelni, hogy ha a tábla jobb szélén áll egy parasztom, az ki is ütheti a tábla bal szélén a következő sorban álló ellenséges figurát. Vagy a tábla egyik szélén álló huszár is egy szabályos virtuális lépéssel megjelenhet a tábla másik szélén. Ezt úgy is lehetne leírni, hogy a hagyományos „sík” sakktábla helyett egy „sakkcsövön” játszunk, ahol a tábla bal és jobb széle összeér, összeolvad…


* * *

2017. június 8., csütörtök

Apeva 2017

Apeva 2017 címmel az Ünnepi Könyvhétre megjelent az új műfaj első válogatása.


A kötet előszava:
Reszket-e kezed, kedves olvasó?
Hát reszkessen – az izgalomtól, hisz a történelem első apeva-gyűjteményét tartod benne!
Több mindent el kellene mondani erről az új versformáról, a kötetről, arról is, amit a már beavatott költők és olvasók első tapasztalatai feljogosítanak remélni az apeva századáról. Néhány dolgot el is mondunk, de – illendőn – csak a kötet végén.
Itt csupán figyelmeztetni akartam: érdemes felkészülni egy különleges találkozásra. Hangolódj rá a versolvasásra, a mély csendre, amely mindjárt el is ragad, és elrepít, az áhítatra, amely derűt ígér.
A költészet öröktől fogva a lélek finom művészete. De a versek között találunk márvány-szobrot is, fenséges sziklát is, damaszkuszi acélkardot is, illatos kínai legyezőt is.
Az apeva egyedülálló tünemény. Gyöngynek is mond-hatjuk, de talán inkább gyémánt-por. Úgy csillog a kezedben, mint a csillagok az égen.
Vigyázz rá, figyelj arra, amit a kezedbe vett gyémánt porszemek villanásai megosztanak veled.
Élvezd az olvasást.
És olvasva te légy a költő!
Szimeonov Todor


* * *

2017. június 3., szombat

Van egy álmom: látni a könyv világának megújulását



A magyar könyvvilág gazdag, nagy múltú, színes. Az elmúlt évtizedekben viszont komoly válságba került, amiért alapvetően világméretű változások okolható. Így hiú remény, hogy minden bajon úrrá tudunk lenni, ám bízni kell, és én bízom benne, hogy azzal, amit mi magunk tenni tudunk, átlendülünk a nehezén, és út nyílik a magyar könyvvilág megújulása felé.
A magyar könyvvilágba nagy szellemi termés is áramlik, a rengeteg kétes termés mellett, jelentős pénztámogatás is, elsősorban kormányzati, kisebb mértékben üzleti és mecénási csatornákon.
De ekkor mi okozza a gondot? És egyébként, mik konkrétabban a gondok.
Erre fontos lenne egy alapos elemzéssel válaszolni, de erre nincsenek meg a szükséges eszközök, feltételek. Inkább csak elképzeléseimet tudom megosztani, amelyek nem a mai nap improvizációi, hanem évtizedes tapasztalatok alapján értek meg bennem. Egy részüket már évekkel ezelőtt megosztottam szakmabeliekkel, kormányzati felelősökkel.
Az egyik legfontosabb teendő a könyvvilág közintézményeinek megerősítése lenne, aminek tengelye csakis az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) lehetne. Ehhez egyrészt a közkönyvtárak gyarapításának szervezését-elősegítését teljes egészében az OSZK-ra kellene bízni, vagyis átvenni a KELLÓ ezen funkcióját. Ez szakmailag és technikailag jelentős, éspedig minőségi változás lenne, lényegében megszüntetne egy indokolatlan, és a kis kiadók számára kifejezetten hátrányos párhuzamosságot, amiz az OSZK-nak kötelezően beszolgáltatott kötelespéldányok és a KELLÓ-nak beküldendő referencia példányok intézménye jelent.
Ugyancsak az OSZK-hoz lenne fontos rendelni azt a támogatási alapot, amellyel jelenleg a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) gazdálkodik. Sokan – kockázatosan megosztható módon – látják-tapasztalják, mit jelent az, ha aránylag nagy összegek fölött csak saját lelkiismeretüknek felelős kollégiumok és hivatali vezetők diszponálnak, ahelyett, hogy itt az érintettek lehető legszélesebb körének, elsősorban a könyvtáraknak a bevonásával, a magyar könyvvilágot legjobban ismerő központ, az OSZK koordinálja és felügyelje a döntéseket.
Nyomban második helyen megemlíteném magukat a könyvkiadókat, illetve azok állami támogatását. Ezen a területen igen sokat lehetne és kellene tenni, én most egy javaslatot emelnék ki: elő kellene segíteni, de akár kötelezővé is lehetne tenni, hogy minden kiadó tartson fenn egy saját könyvesboltot. Az ilyen kiadói könyvesboltok országos hálózatának bizonyos kiszolgálását elő kellene írni a KELLÓ számára, amely a helyiségek tulajdonosa vagy bérlője is lehetne.
Különösen aktuális lenne ésszerűsíteni a magyar könyvvilág civil intézményeinek rendszerét, amely szinte egy szervezetből, a tiszteletre méltó kort megért Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületéből (MKKE) áll. Ennek a valóságos intézménynek két fő hibájául azt szokták – joggal – felhozni, hogy egyrészt a nagy szereplők klubja, másrészt egy egészségtelen társbérletre kárhoztatja a kiadókat és a kereskedőket. Csak egyet lehet érteni azzal, hogy a jelenlegi egységes egyesület helyett kellene egy könyvvilági fórum vagy szövetség, amely több terület szakmai és civil szervezeteinek sokaságát fogná közre esernyője alá. Ezek a területek pedig nem csak a könyvkiadás és a könyvkereskedelem lenne, hanem helyet kellene kapniuk ezen a fórumon a szerzők, a fordítók, a könyvtárszakma és sokan mások. Igaz, a szakmai és civil szervezetek szerepét önámítás lenne eltúlozni, de sok kérdésben, sok alkalommal szavuk befolyással lehet.
A tartalmi kérdésekről viszont a legnehezebb beszélni. Mi lehet jótékony hatással arra, hogy milyen könyvek születnek? Hogyan lehetne visszaszorítani a gyenge vagy éppen kártékony könyvek tömeggyártását és futtatását? Ehhez a közélet és a köztudat egészségesebbé válása kellene, vagyis nem is olyan kis csoda…
De a csodákban is bízni kell. Végül is nem ördöngösség kijelölni a főbb irányokat: jobb oktatás, nagyobb szerep a tudomány számára, nagyobb szerep a civil szféra számára, a politika visszaszorítása.
A tartalom mellett a forma is fontos: jobban kellene felkészülni és alkalmazkodni az elektronikus világ teremtette lehetőségekhez. Ebben a vonatkozásban sokat lehetne és kellene tenni az e-könyv-választék radikális növelése érdekében. Itt a világ sem iparkodik igazán, de Magyarország még kevésbé igyekszik. A nagy kultúrával, de szerény lélekszámú nemzetek számára ma ez sorskérdés. Egy viszonylag gyorsan és egyszerűen hozható döntés: se könyv, se kiadó ne kapjon támogatást, ha nem biztosít e-változatot kiadványairól. Külön programot kellene indítani könyvek elektronizálása érdekében, de túl kell lépni a közismert hazai és külföldi klasszikán (Ezópusz és Mikszáth). Irányadó a munkára a könyvtárakból kölcsönzött művek listájának kellene lennie.
Ez persze elvezet a szerzői jogok kérdéséhez, de ez maradjon egy másik téma.
Itt inkább a modern technika egy másik forradalmi vivmányára hívnám fel a figyelmet: a megrendelésre készülő könyvre. Biztos vagyok, hogy még évszázadokig becses tárgy, igazi barát marad meg a könyv. És az erdőket nem az a néhány száz könyv veszélyezteti, amellyel minden művelt embernek rendelkeznie kellen otthon, ahhoz, hogy működjön a Könyv varázsa!
Persze, ehhez az olvasást szerető, a könyvet megbecsülő emberek kellenek. Egyik régi javaslatom volt a kisdiákok számára biztosított tablet, amely nem csak az összes tankönyvet váltaná ki, hanem azt a sok kilót is, amelyet a kis gyerekek naponta hurcolnak hátukon, mint szerencsétlen málhás szamarak.
De ennek a javaslatnak volt egy nagyon fontos eleme: minden évben a kisdiák kapjon egy külön szép nagy, életre megőrzendő Olvasókönyvet!
A szinte kimeríthetetlen témát egy viszonylag egyszerűbb technikai, vagy inkább üzemszervezési kérdéssel zárnám. A többször emlegetett KELLÓ-ra továbbra is nagy feladatok várnak egy megújuló könyvvilágban, de egyértelmű, hogy ez egyre inkább egy tisztán logisztikai funkció: az új könyvek eljuttatása a könyvtárakba (illetve az új tankönyvek eljuttatása az iskolákba). És mivel ez igen nagy és alapvetően hosszútávon fennmaradó feladat, érdemes azt egyrészt a könyvtárközi könyvmozgás kiszolgálását is abba integrálni, másrészt érdemes és hasznos lehet részt vállalni a könyvek eljuttatásában a nyomdáktól a könyvesboltokig, és miért ne, a könyvesboltoktól a lakosságig. Ilyen profillal a KELLÓ a Magyar Posta egy korszerű és hatékony leányvállalata lehetne.
Nem állíthatom, hogy a fenti javaslatok, láss csodát, mind megvalósulnak, egyik napról a másikra egy új aranykor kezdődne a magyar könyvvilág számára. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden egyes javaslat, de még pusztán annak a – komoly, tárgyszerű – megvitatása is közelebb vihet minket egy kívánt fordulathoz, idővel egy valóságos megújuláshoz.

* * *