Csak jót vagy mit?

Rendben, a halottakról jót vagy semmit. De az élőkről?

Nem, nem mindenki lehet biztos, hogy ezt az íratlan szabályt rá is alkalmazzák, különösen a háta mögött.

A karaktergyilkosságok korát éljük. Sőt, lassan már a vég nélküli karaktergyilkosság-sorozatok divatja dúl. Mégis, ez egészen másáról szó, mint ami most érdekel minket, ez pedig az ember személyisége és a szembesülés vele.

Képes-e az ember beazonosítani magát? Hogyan viaskodik a beszivárgó jelekkel? Képes-e tárgyilagosan elemezni másoknak a róla kialakult képét? Képes-e feldolgozni ezt a „képzavart”? Avagy elintézi Diderot módjára: „Rosszat mondanak rólam? Ó, ha úgy ismernének engem, rnint én ismerem magamat!”

Voltaképpen nem is annyira nehéz ezekre a kérdésekre választ adni, nehéz valamit kezdeni a válasszal. Mindenkinek lehet bőséges tapasztalata abban, hogy vannak emberek, akik teljességgel kritikátlanok magukkal szemben, hadilábon állnak az önismerettel, és vannak, akik túlzásba is viszik az önkritikát. Igaz, az önkritika egyes esetekben megint téves önképről árulkodik, ez azon sajnálatra méltó emberek esete, akik súlyos önmegbecsülés-hiánytól szenvednek.

Közben azt is el kell ismerni, hogy valóban érvényesül ezen a téren egy fokozott relativitás: magamról mérhetetlenül több – és főleg közvetlen – információval rendelkezem, mint a másikról.

Tehát minden okunk meglenne, hogy megértők, türelmesek és tapintatosak legyünk ilyen kérdésekben.

Csakhogy a társadalmi kapcsolatokban – amúgy igen régóta, igen, évezredek óta – fölöttébb jelentős szerepet játszik a személyiség torzulása, és még inkább a személyiség-torzulások elkendőzése, elrejtése. Ennek nem mindig tapintat és megértés, hanem inkább félelem az oka. Nem ok nélkül. Mind a mai napig nagy ára lehet a vélt vagy valós igazság kimondásának. „A király meztelen!” felkiáltás csak a mesében fullad meg a közönség felszabadító nevetésébe, a valóságban fejek hullattak.

Hellyel-közzel túl vagyunk azon a barbár szakaszon, amikor az efféle igazságokért a fejünket is kockáztattuk. De nyakig benne vagyunk abban a posztbarbár szakaszban, amikor „nem tanácsos” belevágni egy osztályvezető, egy újságíró, egy professzor, egy bíró, de még egy ügyfélszolgálati ügyintéző arcába: „Mire ez a gőg, testvér?”

A személyiség kisebb-nagyobb torzulásai hihetetlen mértékben megmérgezik mindannyiunk mindennapjait, de alig teszünk valamit, hogy ezen korrigáljunk. A korrekció útja nem az, hogy mindig, amikor saját bőrünkön tapasztalunk ilyen megmérgezést, kikelünk magunkból, odapirítunk egy jót a delikvensnek. Ebből csak haszontalan – és nem kétséges, hogy nagy számban indokolatlan – konfliktusok származnának (most is származnak).

Társadalmi-közösségi formák kellenének ahhoz, hogy mindenki megkapja a szükséges segítséget személyiségtorzulásainak fel- és megismeréséhez, de főleg azok korrekciójához. Mert csakis abból szabad kiindulni, hogy minden korrigálható.

Illúziónk nem lehet: ez nehéz feladat. Mert a nyilvánvaló torzulások, hála a művészeknek, nem mellesleg a karikaturistáknak, visszaszoruló félben vannak, egyébként is kúszik fölfelé a populáció IQ-ja. Egy mai „érintett" bírónál, professzornál, politikusnál, házmesternél cseppet sem egyszerű kimutatni önimádatot stb.

Más téma, hogy a modern nevelésnek nagyságrendekkel többet kellene tennie a torzulásmentes személyiségek kialakulása érdekében. A nevelés százszor fontosabb az oktatásnál.

* * *