2016. június 16., csütörtök

Egy test töprengései

Pszt, ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…
Szeretlek…
Béke önt el, ha érzem melegedet…
Béke, rend, nyugalom…
Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával ajándékoz meg…
Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípődhöz…
Milyen finom és meleg a bőröd…
Lazulj el… Tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket…
Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban…
Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, ami te vagy… Lassan, csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekerődik, szinte táncol, beszínesíti az egész világűrt…
Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de nekem jobban tetszik a sajátom…
Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem, milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…
Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentésük? Azt mondom, hogy belső világom és a világűr hasonlóak… Igaz ez? Számít ez?
Szinte minden különbség… A legnagyobb, és a legörvendetesebb az, hogy te az enyém vagy, én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged érint?...
Érezzen, persze, csak érezzen… Attól biztosan jobb hely lesz…
De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok…
Egek, de jó szeretkezni veled…
Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged, veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen… Tele van feszültségekkel, szinte vibrál körülötte a levegő…
Nem, nem sajnálom… A tiédet sem…
Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is, árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…
Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok…
A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka…
Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás…
Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem jelentenek az érzéseknek…
Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…
Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, falak, hidak? Évmilliók óta ott sodródsz a szárazföld és a tenger határán, és sodródni fogsz még sok évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az anyacsillagok ölébe…
Nem, én nem félek a pusztulástól… Inkább az igazságtalanság bánt…
Én, a test, elporladok, ő, a zsarnok, a belém fészkelődött lélek elszáll. Egy kicsit szomorúan röpdös fölöttem, köröz, figyel, les, míg végül elsuhan, és beköltőzik egy új testcsirába, és ott elölről kezdi az egészet…
Igen, dühős vagyok rá. Közben tudom, ha egy test dühős, igazságtalan is lehet…
De hát az igazságosság nem az én reszortom… Az a lélekre tartozik…
Dühős vagyok…
Dühős, és tehetetlen…
Mit tehetnék sorsunk ellen? Be tudnám csapni, helyet cserélve vele? Vagy kihívni párbajra: győzzön a jobbik?
Talán azért van ez így, mert mi, testek, kopunk, míg ők, lelkek, csak gazdagodnak, nemesednek? De hát ez nem is igaz. Mi sokkal látványosabban növünk, gazdagodunk, erősödünk, nemesedünk, amíg be nem kezdenek kapcsolni egymás után sejtjeink önmegsemmisítői…
Miért? Miért? Miért?
...

2015. november
Szimeonov Todor


(Részlet, a novella a Most, valamikor című kötetben jelent meg)

* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése