2016. január 29., péntek

A világ titka

De vajon, van-e egyáltalán a világnak titka?
Már hogy ne lenne titka! A mindenség egy részét meghódítottuk, és, fogjuk rá, kiismertük. De hódításainknak van egy határvonala, és bizony, nehéz, sokszor életveszélyes azon túl merészkedni. Távcsővel valameddig ellátunk, de sejtjük, hogy az nem sok. Távcsővel nem lehet megnézni a Hold túlsó oldalát. Pedig az nem sok: éppen annyi, mint az innenső oldala. És hogy mennyit takar ez a Hold! Ami takarásban van mögötte, az már magában egy végtelen kúp…
De hagyjuk a példákat, jelképeket és allegóriákat! Nézzük meg, mit vagyunk képesek ma leleplezni a világ titkából!
A fizikusok veszettül kutatnak hol ez, hol az a gyanús elemi részecske után. Az utóbbi években hatalmas izgalmakat keltettek az egészből semmit nem értők köreiben a Higgs-bozonok. Előtte pedig a megfoghatatlan, ugyanakkor irtózatos mennyiségben áramló neutrínó volt a sláger. A napokban sejtelmes beszámolók érkeznek a protonok titkainak várható leleplezéséről, és arról, hogy ennek következtében majd át kell írni mindent…
Minderre voltaképpen azt kell mondani: „meleg”! Vagyis a tudomány valóban már nagyon közel van egy igazi elméleti-tudati forradalomhoz. Ennek előszelét egész életemben éreztem – talán mert szerencsém volt megbarátkozni a legszélsőségesebb matematikai absztrakciókkal, viszont képtelen voltan megterhelni magamat a becsületes fizikusok szaktudásával.
A dolog lényegére azért nem diákkoromban éreztem rá, bár szinte onnan datálható az a meggyőződésem, hogy nincs megállás a még elemibb részecskék felfedezésében. Ennyiben megfogalmazódott bennem, hogy a klasszikus atomisztikus szemlélet tarthatatlan.
Egy fontos állomás a dolgok továbbgondolásában volt annak – az igen egyszerűen bizonyítható – ténynek a felismerése, hogy a tér minden egyes pontja végtelenül sok információt hordoz, nem kevesebbet, mint az egész világ teljes pillanatfelvételét.
A végső felfedezés nem közvetlenül és nem szükségszerűen a térpontok ezen döbbenetes képességéből adódott számomra, de ennek is fontos szerepe volt. Szerepe volt még – most nem részletezendő módon – a PHP programnyelv tanulmányozásának is, de talán egy megfoghatatlan filozófiai inspiráció segített végül.
A nagy titok tehát az, hogy a tér önmagában nem létezik, nem egy előreadott fizikai valóság, hanem egy valamilyen helyezkedési-közlekedési rend az anyagi világban. A világ egy élő rendszer, egy hatalmas agy, és amit mi pontnak képzelünk el a térben, nem más, mint egy sejtje ennek az egységes agynak.
Természetesen a világot az emberi agyhoz hasonló ágynak, vagy netán egy 3D-monitornak, esetleg egy hatalmas (összetekeredett) kígyónak elképzelni – lehet, de a tudomány szempontjából ennek különösebb jelentősége nincs, Ugyanakkor nem érdemes elvetni az ilyen gyermeteg képzetek minden hasznosságát: egyrészt nem hátrány, ha a laikusok is valamennyire adekvát fogalmat kapnak a dolgok állásáról, másrészt az agy-hasonlat gyümölcsözően is hathat a további hipotézisek felállítására is. Hogyan állnak, érnek össze a „szomszédos” térsejtek? Vannak-e a térsejteknek az agysejtekéhez hasonló szinapszisai? (Lehet, hogy éppen ilyenek segítségével valósítható meg az utazás nagy távokra?)
Ebben a felfogásban világossá válik a Higgs-mechanizmus is: minden csak valaminek a mozgása valamiben, de nem mint egy csőposta, hanem inkább mint egy staféta-futás. Minden „inger” (impulzus, kvanta, elemi részecske) sejtről-sejtre halad (bizonyára egy egységes Plank-ütemre).
Végül egy talán fölös intés, de mondjuk ki: a világunk csakugyan emlékeztethet egy nagy agyra, de semmi jele annak, hogy ez – a mi emberi fogalmaink szerint – gondolkodó agy lenne.
Talán majd mi azzá tesszük.
Egymilliárd éves program?
Ki tudja?



* * *

2016. január 22., péntek

Sorsformáló apró korrekciókra várva

2016 januárjában nem várt fordulat következett be a lassan már egy éve elindult amerikai elnökválasztási kampányban. Az demokrata oldalon az eddig végig aktívan és lelkesen szereplő, de menthetetlenül esélytelen csodabogár „szocialista” Bernie Sanders a CNN megrendelésére végzett közvélemény-kutatás szerint elképesztő – és teljességgel behozhatatlan – előnyre tett szert a Wall Street favoritjának mondott Hillary Clintonnal szemben. Állásuk jelenleg – az első „hivatalos” előválasztás helyszínén, New Hampshire-ben – 60:33 százalék.

Ez már szinte forradalom… Még nem az, amelyről Sanders ébren álmodik választási beszédeiben, de talán nem is kisebb.
Lehet-e ekkora fintora a történelemnek, hogy miután az Egyesült Államok megérte az (európai) szocializmus, az ős évszázados ellenség bukását, amiért végig keményen, senkit, még magát sem kímélve küzdött, most demokratikus választással elindul a szocializmus útján?
Már miért ne lehetne?
Ma ennek mégsem nagy az esélye, az egésszel kapcsolatos kételyek pedig kemény leckét adnak fel.
Mindenek előtt ne feledjük, hogy ez Amerika. És ez ezer furcsa dolgot is jelent. Kétségtelen, hogy nem alaptalan az állítás, mi szerint Clinton nyílt protezsáltja a Wall Streetnek. Bevallottan onnan kapja hatalmas választási költségvetésének döntő részét, fejbe kólintó összegekben. Ezzel együtt Wall Street nem fog kétségbe esni, bárki is nyerjen.
De nem csak Wall Street van ezzel így. Van még egypár hasonló súlyú tényező (mellezzük a neveket), amelyek hasonlóképpen a nyertesek nyugalmával várhatják a választási eredményeket.
Jelen (felfordult) állás szerint hárman lehetnek a befutók: Clinton, Trump, Sanders (talán ebben a sorrendben). Emberileg, ideológiailag, politikailag és kulturálisan a világ három, egymástól legtávolabbi pontja. De bármelyikből egy 45. amerikai elnök lesz…
Nos, ez a Wall Street és társai némiképpen cinikus, de roppant pragmatikus reménye. Hát nem boldogultak el jól egy fekete elnökkel is? Ki merte volna ezt elképzelni 50, vagy akár 10 éve? Szocialista? Populista? Clinton? Csak jöjjön, mi mindenből aranyat csinálunk (magunknak).
Nos, a nép nem egészen így gondolkodik, nem egészen így érez.
Színes, tarka a nép, tudjuk. Annak része azok is, akik könnyű préda a populisták számára, de része azok is, akik most Sanders 60%-a mögött vannak – mert hisznek abban, amit Sanders mond.
A világ számára nem lehet közömbös, milyen szinergia jön létre egy amerikai elnök és az üzeneteire rezonáló tömegek között.
Ebben a világ számára sorsformáló apró korrekciók tudnak megfoganni.
Vigyázó szemeitek 2016-ban Amerikára vessétek!


* * *

2016. január 17., vasárnap

Az év fája

Az év fájává választott fafajok Magyarországon

1996: madárcseresznye - Cerasus avium
1997: kislevelű hárs - Tilia cordata
1998: vadkörte - Pyrus pyraster    
1999: hegyi szil - Ulmus glabra
2000: barkócaberkenye - Sorbus torminalis
2001: bibircses nyír - Betula pendula
2002: molyhos tölgy - Quercus pubescens; molyhos tölgyek - Quercus pubescens agg.; olasz tölgy - Quercus virgiliana
2003: hegyi juhar - Acer pseudoplatanus
2004: fekete nyár - Populus nigra
2005: közönséges boróka - Juniperus communis
2006: magyar kőris - Fraxinus angustifolia subp. danubialis
2007: szelídgesztenye - Castanea sativa
2008: törékeny fűz - Salix fragilis
2009: mézgás éger - Alnus glutinosa
2010: ezüst hárs - Tilia tomentosa
2011: tiszafa - Taxus baccata
2012: zselnicemeggy - Padus avium
2013: házi berkenye - Sorbus domestica
2014: mezei juhar -  Acer campestre
2015: kocsányos tölgy
2016:mezei szil

2016. január 16., szombat

Közösség és kollektivizmus

Lehet-e szeretni a közösséget, és utálni, netán gyűlölni a kollektivizmust?
Már mielőtt tisztáznánk a kérdést, határozottan meg is válaszolhatjuk: lehet. Mert mire nem vagyunk képesek mi emberek. Különösen, ha utálni és gyűlölni kell. Vannak, aki képtelenek utálni meg gyűlölni, de hát olyan sokan vagyunk. Különösen a tömeg. És tömeg mindig volt, van, és lesz. Szorgalmasan szaporodunk. Vagyunk már 7-8 milliárdnyian. Mit is számít 1-2-3 milliárd ide vagy oda. Egy rendes lincseléshez, mondjuk 40 ember is bőven elég.
Nos, visszatérve az előre megválaszolt kérdésre:
1. Miért is kell szeretni a közösséget?
2. Mit jelent az, hogy „szeretni a közösséget”?
3. Ki buzdít erre?
4. Mit jelent az, hogy kollektivizmus? Avagy, mit jelentsen? (Mert itt mi parancsolunk. Az emberek. Pont.)
5. Mi indokolja közösség és kollektivizmus szembeállítását? Aktuális, lényegi kérdés ez?
Nos, kezdjük becsületesen a végén: ma Magyarországon a kollektivizmus ugyan kikopott a hétköznapi ember hétköznapi szótárából, de egyébként is, mégis sokak elméjében lappang a fogalom, és ha csodák csodájára valaki kiejtené, beugrik „a régi világ”, beugrik, hogy ez bizony valamiféle szinonimája (milyen szép, művelt szó) a kommunizmusnak. És nyomban ott vagyunk a nagy bajok nagy mély közepében.
Soroljam, mit trombitál a mai világ a kommunizmussal kapcsolatban? Hosszú és förtelmes. Sokan sokféleképpen visszhangozzák. Hangosan és csöndesen. De nem mindenki. És jöhetne skizofréniánk tipologizálása….
„Átkos volt…” „Egy kicsit átkos volt, de jó is volt…” „Voltak hibák, de jobb volt…” „Jó volt, de…”
A „kommunizmus” immár egy évszázada itt van közöttünk, mint kétségtelenül a világtörténelem – nem egyik – a legnagyobb kísérlete „közös dolgaink” elrendezésére.
A közösséget nem kell szeretni. Ha nem akarod szeretni. A közösség mi vagyunk. Én vagyok közösség. A családom is az. A népem is az. Az emberiség végképpen. Végzetszerűen. Ha akarod, szeresd magadat, ha nem, ne szeresd. A közösség akkor is van. Hosszú évezredek óta az emberek jobb, igazi közösségre vágynak. De mennyire jeleskedtek Jézus követői a hőn áhított kommunák alakításában. És azóta is. A leghívebbek. Az újra és újra keresztelkedő nemzedékek.
Míg a tőke annyi robbanó anyagot nem termelt a tömeg alá, hogy egy lenini szikra elég volt…
Vagy mégsem?
Éppen hogy nem káosz, hanem rend kell a fejekben és a világon. Nem a bombák villanása, hanem a tudás fénye kell. Nem trombiták és harsonák, hanem baráti beszélgetések.
Elképesztő munkát kell elvégeznünk, hogy feloldjuk azt a görcsöt, amely igenis létezik, különösen a mi kelet-európai társadalmainkban, ahol ájtatosan öleljük keblünkre a közösség szót, templomokat építünk családnak, nemzetnek, egyháznak, de ha kollektivizmust hallunk, „pisztolyunkhoz nyúlunk”.



* * *

2016. január 12., kedd

2016 – Milyen lesz?

Milyen volt az elmúlt év, milyen lesz az új? Egy szóval!
Sorra vehetjük az elmúlt év legfontosabbnak vélt eseményeit, és igen könnyen elveszhetünk az elemzések tengerében. A jövő évvel kapcsolatban ilyen veszély nem fenyeget, bár a prognózisok iparosai serényen dolgoznak, olvasni és megvitatni való hegyivel áll. Mindez jogos és összességében hasznos, de az ember ösztönösen igyekszik minősíteni, rangsorolni. Szeretné azt mondani: „Ez az év jó volt!” Vagy nem szeretné ezt mondani, de az esze elvágja: „Ez az év rossz volt!”
Vajon, léteznek-e évek, amelyek rászolgálnának ilyen minősítésekre? Jó, rossz, rendkívüli… Nem rendkívüli-e minden év?
De, valamiképpen minden év rendkívüli. És a vállalkozásba mindenki beleadja a magáét. A világűr fénylő és sötét anyaga és ereje, az esőerdő lepkéi, a mi gondolataink, megtett és elmulasztott tetteink…
Igaza van Püthagorasznak is: a számok a világ törvényei.
Ha összeadjuk a számokat sorban, kezdve az eggyel, és eljutunk így a 63-ig, azt látnak, hogy összegük 2016. Jelent ez valamit?
Az év elején a Változó Világ Mozgalom meghirdette 2016-ot a közösség évének. És lám, most találkoztam egy szemfüles matematikus megosztásával 2016 számtani különlegességeiről. De mi mást szimbolizálna az 1-től 63-ig tartó számoknak ez az összege, amelyben benne van az „összes” és az „egyenlő módon vett”? Nyomban arra gondoltam, hogy az ilyen számok megérdemlik a „közösségi szám” jelzőt.
Érdemes megfigyelni, hogy évszázadonként nincs sok ilyen „közösségi” évszám. A 20. században egyetlenegy az 1953. A 21. században kettő is lesz: 2016 és 2080.
Nagyszerű! Ezek szerint a számtan felől 2016 valamiképpen rendkívüli.
Nincs más hátra, mint az, hogy azok közössége is, akik hisznek 2016-ban, tegye meg azt rendkívülivé.



 * * *