2015. december 6., vasárnap

A Google és az ő plusza

A Microsoftot kezdettől fogva illett szapulni, „szakmai” körökben is, felhasználói körökben is. Ezen nincs is mit csodálkozni: aki ennyire ráfekszik játékszereinkre, mást nem érdemel. Játékszereinkkel, a semmiből előbújt személyi számítógépeinkkel szemben pedig komoly – és ahogy a történelem tanúsítja – örök függőségbe kerültünk.
Az a helyzet, hogy gyakorlatilag minden számítógép lelkét ebből az egy kaliforniai garázsműhelyből adták (pár dollárért), példa nélküli uralmi helyzetet teremtett. Ilyenről a Cola sem álmodozhatott.
Ehhez mérhető újabb óriás felbukkanását a dolgok logikája kizárta, de nem így az élet furfangja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen másodlagos szolgáltatás népe-zajos piacán feltűnik a Google. És ki gondolta volna, hogy a sok egyéb bűvészkedése után, minden előzmény nélkül behoz egy Chrome nevű böngészőt.
A legfurcsább ebben a hihetetlen sikertörténetben az, hogy a közutálat teljesen kíméli az internet új fáraóját, ellenkezőleg, legtöbben kedvesnek és sármosnak tartják.
Közben viszont berobbant a Facebook, amely egypár év alatt egy milliárd embert terelt be a nekik berendezett ólba. Egy kicsit gagyi, egy kicsit szűk, egy kicsit primitív, egy kicsit autoriter, egy kicsit (vagy nagyon) indiszkrét, de az egy milliárd átlagnak meleg, kényelmes. Élnek vele, szép, stabil függőségben leleddzenek, jobbat voltaképpen nem is tudnak elképzelni az emberek, mégsem szeretik igazán. Ellenkezőleg, a Facebookot megint „illik” szidni, megszólni…
Érdekes esetek ezek a szociálpszichológia számára. Mikor szeretünk, mikor utálunk? Miért? Milyenek a felszíni összefüggések, és milyenek a mélyebbek?
A nagy hármas: Microsoft, Google (a jövőben Alphabet) és a Facebook működése valójában a szociálpszichológiainál sokkal fontosabb kérdéseket vet fel. Kockán forog egy sor alapérté. Most dőlnek el fejlődési irányok, és az, hogy melyik úton folytatódik a fejlődés, történelemformáló.
Bizonyos értelemben mind a három óriás a „barikád” „másik” oldalán van, de ki lenne képes ilyen leegyszerűsített felállásban megnyerni a „háborút”. A „ráció”-nak egy sor kérdésben taktikai, de bizonyos esetekben még stratégiai megállapodásokat kellene kötnie egy-egy óriással.
És ennél a pragmatista megközelítésnél nem mellékes, inkább jelzésértékű a szimpátia kérdése.
A Google-nak sok szempontból zseniális válasza volt a Facebookra, ez volt a Google+. Sajnos, ez nem hozott sikert – bizonyára azért, mert túlságosan Facebook-szerű volt a koncepciója. Itt vezetőváltás történt (a Google már tucatszor bebizonyította, hogy képes nagy teketória nélkül beismerni egy-egy kezdeményezés sikertelenségét, és azt leállítani). A napokban „megcsodálhattuk” az új Google+-t…
Talán még korai határozott véleményt mondani az átalakulásról, de nekem az a benyomásom, hogy ez nem sokkal több plasztikai műtétnél. És ez kevés a Facebook-jelenség túlhaladásához. Az pedig fontos és üdvös lenne.
És itt állunk megint a szokásos dilemma előtt: hogyan fogja meghallani az óriás a ráció hangját? Pontosabban: hogyan tudja a ráció eljuttatni üzenetét a még oly nyitott és minden jóra fogékony óriáshoz?
Ne, tisztelt olvasó, ne gondold azt, hogy magamat tartom a „ráció”-nak, és azon kesergek, hogy a Google nem az én ötleteimre veti magát. A ráció objektív dolog, tőlem, és tőled függetlenül, mindnyájunk életétől egyáltalán nem függetlenül van, lebeg fejeink fölött. Ötleteim nekem is vannak, és bizonyára többé-kevésbé hasonló ötletei vannak sok ezer értelmes embertársunknak. Boldog lennél, ha egy számomra ismeretlen ember ötlete termékenyítené meg az óriást, de látnám, hogy hajónk jó irányba fordul…



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése