2015. december 19., szombat

Évente 10%? 5?

Próbáld elképzelni: milyen lenne az a világ, ahol minden évben 10, de akár 5%-kal csökkentik a katonai kiadásokat, és a felszabaduló összegeket az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, környezetvédelemre és kultúrára fordítják!
Mit gondolsz: hány év kellene, hogy a gyógyíthatatlan betegségek fele gyógyíthatóvá tegyük, hogy felszámoljuk az éhezést, fedélhez juttassuk az otthontalanokat.
Mit gondolsz: ez mennyi szenvedést, rettegést, keserűséget spórolna meg konkrétan és személyesen neked és gyerekeidnek.
Mennyivel békésebb, biztonságosabb, tisztább, műveltebb, szebb világban élnénk?

És miért kellene megelégedni a 10 vagy akár 5%-os csökkenés követelésével? Azért, hogy ne kelljen traumatizálni azt a sok ezer tábornokot és fegyverkereskedőt, akik így is olyan nagy befolyással vannak a befolyásolható politikusokra. De főleg azért, mert így van esély meggyőzni – a sajnos úgyszintén befolyásolható – többséget, hogy ez egy reális program.


* * *

2015. december 6., vasárnap

A Google és az ő plusza

A Microsoftot kezdettől fogva illett szapulni, „szakmai” körökben is, felhasználói körökben is. Ezen nincs is mit csodálkozni: aki ennyire ráfekszik játékszereinkre, mást nem érdemel. Játékszereinkkel, a semmiből előbújt személyi számítógépeinkkel szemben pedig komoly – és ahogy a történelem tanúsítja – örök függőségbe kerültünk.
Az a helyzet, hogy gyakorlatilag minden számítógép lelkét ebből az egy kaliforniai garázsműhelyből adták (pár dollárért), példa nélküli uralmi helyzetet teremtett. Ilyenről a Cola sem álmodozhatott.
Ehhez mérhető újabb óriás felbukkanását a dolgok logikája kizárta, de nem így az élet furfangja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen másodlagos szolgáltatás népe-zajos piacán feltűnik a Google. És ki gondolta volna, hogy a sok egyéb bűvészkedése után, minden előzmény nélkül behoz egy Chrome nevű böngészőt.
A legfurcsább ebben a hihetetlen sikertörténetben az, hogy a közutálat teljesen kíméli az internet új fáraóját, ellenkezőleg, legtöbben kedvesnek és sármosnak tartják.
Közben viszont berobbant a Facebook, amely egypár év alatt egy milliárd embert terelt be a nekik berendezett ólba. Egy kicsit gagyi, egy kicsit szűk, egy kicsit primitív, egy kicsit autoriter, egy kicsit (vagy nagyon) indiszkrét, de az egy milliárd átlagnak meleg, kényelmes. Élnek vele, szép, stabil függőségben leleddzenek, jobbat voltaképpen nem is tudnak elképzelni az emberek, mégsem szeretik igazán. Ellenkezőleg, a Facebookot megint „illik” szidni, megszólni…
Érdekes esetek ezek a szociálpszichológia számára. Mikor szeretünk, mikor utálunk? Miért? Milyenek a felszíni összefüggések, és milyenek a mélyebbek?
A nagy hármas: Microsoft, Google (a jövőben Alphabet) és a Facebook működése valójában a szociálpszichológiainál sokkal fontosabb kérdéseket vet fel. Kockán forog egy sor alapérté. Most dőlnek el fejlődési irányok, és az, hogy melyik úton folytatódik a fejlődés, történelemformáló.
Bizonyos értelemben mind a három óriás a „barikád” „másik” oldalán van, de ki lenne képes ilyen leegyszerűsített felállásban megnyerni a „háborút”. A „ráció”-nak egy sor kérdésben taktikai, de bizonyos esetekben még stratégiai megállapodásokat kellene kötnie egy-egy óriással.
És ennél a pragmatista megközelítésnél nem mellékes, inkább jelzésértékű a szimpátia kérdése.
A Google-nak sok szempontból zseniális válasza volt a Facebookra, ez volt a Google+. Sajnos, ez nem hozott sikert – bizonyára azért, mert túlságosan Facebook-szerű volt a koncepciója. Itt vezetőváltás történt (a Google már tucatszor bebizonyította, hogy képes nagy teketória nélkül beismerni egy-egy kezdeményezés sikertelenségét, és azt leállítani). A napokban „megcsodálhattuk” az új Google+-t…
Talán még korai határozott véleményt mondani az átalakulásról, de nekem az a benyomásom, hogy ez nem sokkal több plasztikai műtétnél. És ez kevés a Facebook-jelenség túlhaladásához. Az pedig fontos és üdvös lenne.
És itt állunk megint a szokásos dilemma előtt: hogyan fogja meghallani az óriás a ráció hangját? Pontosabban: hogyan tudja a ráció eljuttatni üzenetét a még oly nyitott és minden jóra fogékony óriáshoz?
Ne, tisztelt olvasó, ne gondold azt, hogy magamat tartom a „ráció”-nak, és azon kesergek, hogy a Google nem az én ötleteimre veti magát. A ráció objektív dolog, tőlem, és tőled függetlenül, mindnyájunk életétől egyáltalán nem függetlenül van, lebeg fejeink fölött. Ötleteim nekem is vannak, és bizonyára többé-kevésbé hasonló ötletei vannak sok ezer értelmes embertársunknak. Boldog lennél, ha egy számomra ismeretlen ember ötlete termékenyítené meg az óriást, de látnám, hogy hajónk jó irányba fordul…



* * *

2015. december 4., péntek

Te mit kívánnál a világnak?

Néhány hete kezdtem biztatni embertársaimat arra, hogy az év 12. „varázspillanatában, vagyis december 12-én, 12 óra 12 perckor hármat kívánjanak: a világnak, a városnak, és maguknak. Igen, „a világnak és a városnak”, ahogy a pápák címzik üzeneteiket, de maguknak is, ahogy az Emberhit fontosnak tartja.
Elgondolkoztam: én mit kívánnék a világnak?
Elsőre nem lehet kétség, hogy legfőképpen békét kívánunk, akarunk.
Alig ha lenne fontosabb – és ma, sajnos, aktuálisabb – kívánság.
Ezzel együtt érdemes lenne sorra venni a többi lehetséges kívánságot.
Kívánhatjuk a Föld megtisztítását mérgeinktől – mert létrehozunk és elszórunk, mérgeket ereszt a levegőbe, a talajba, a vizekbe. Veszélyben van az ivóvíz-készletünk, de ennél is nagyobb katasztrófával fenyeget a világóceán lassan már visszafordíthatatlan szennyezése.
Kívánhatjuk a klíma-katasztrófa megelőzését.
Kívánhatjuk a Föld biztonságát a világúr felől fenyegető veszélyekkel szemben.
Kívánhatjuk az emberiség felébredését és sikeres harcát az új egészségügyi veszedelmekkel szemben.
Kívánhatjuk, hogy felszámoljuk a vallások, kultúrák és nemzetek földrengésnél is pusztítóbb összeütközésének veszélyét.
Kívánhatjuk, hogy szűnjön meg az egyre jobban terjedő éhezés és a nyomor.
Kívánhatjuk, hogy szűnjön meg az emberiség megosztása szegényekre és gazdagokra.
Talán ezek a legfontosabbak, de a sor még folytatható.
Rendben van, a választás nehézségét fölösleges dramatizálni, a drámánk a nélkül is súlyos. Kívánni, és főleg tenni a kívánságainkért pedig nem csak december 12-én lehet. Jön 2016, és újra hoz 12 nagy varázspillanatot, de hoz 366 napot is.
Én most, a Változó Világ által javasolt új hagyomány nyitányaként mégis egy különösen fontos kívánsággal szeretnék kezdeni.
Világkormányt kívánok a világnak.
Sokan, különösen az összeesküvés-elméletek kedvelői régóta hirdetik, hogy ilyen – igen gonosz – világkormány létezik. A téma érdekfeszítő, gazdag irodalma van, erről akár jó vitákat is lehet folytatni. Csakhogy ez teljesen más téma.
Amit én kívánok, az egy törvényes, demokratikus és átlátható szerv, amely olyan lenne, mint a civilizáció templomának a záróköve. Ez a szerv jóakarattal akár 24 órán belül létrehozható az ENSZ szakosított szervezeteinek vezetőiből. Egy világkormány mindenek előtt szentesítené az emberiség egységét, ennyiben szinte automatikus garancia lenne a világbékére, és bizonyosan ez lenne a legtöbb, amit most tehetünk annak érdekében, hogy a történelem sokszor félelmetesnek látszó folyását-hömpölygését az ész medrében tartsuk meg.
És te mit kívánnál a világnak?



Az év 12. varázspillanata

* * *

2015. december 3., csütörtök

Az élet és az éjszaka

Egyre gyakrabban elfog a keserű düh, amikor éjfél után ránézek a még elvégzendő feladatok listájára, azután oda pillantok a fotel melletti asztalkán tornyosuló jó könyvekre… „Megöl az élet rövidsége!” – sóhajtok.
A kegyetlen igazság szinte humoros… Még ha fekete is a humora… Ennyi mégis elég, hogy váltsak bölcsre. „Igen, az élet rövid… De te nem tehetsz erről, Theodorom*, Amadeusom! Te arról tégy, hogy az éjszakád ne legyen rövid. Hidd el, a rövid éjszaka nem hosszabbítja az életet…” – okítok álmos derűvel…
És boldogan beájulok az ágyba.
Nyugodalmas szép éjszakát mindenkinek!


* A könyvkupac tetején egy Hoffmann-kötet.

* * *