2015. július 30., csütörtök

Mindennek az ideje

Mi van Perlával, mi történik a bátor kis hullámmal? – kérdezi több olvasó. Hol késik a folytatás?
Bevallom, nekem is hiányzik. Ezt-azt tudom már újabb kalandjairól, töprengéseiről, és magam is feszültem várom az újabb eseményeket, és majd a történet végét. Mert minden történetnek egyszer vége van… És mivel az író is ember, ő sem tud vég nélkül kitalálni folytatásokat. Hiába kitalálná, hogy legyen ez az első vég nélküli történet. Egyszer véget érne a vég nélküli történet…
Erről eszembe jutott, hogy kisgyerekkoromban egyszer a vörös hajú Magdi elkezdett egy borzongató mesét: „Egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy egyszer egy fiú és egy lány ültek egy csónakban a tengerben, és a lány kezdett mesélni. A mese úgy szólt, hogy…” Tátott szájjal hallgattam, és azt akartam, hogy sose legyen vége…
Azt hiszem, többször figyelmeztettem a nagyra becsült Olvasót, hogy itt nem kész írásműveket talál, de még egy rendes blogra sem számíthat, ahol a szerző annak rendje-módja szerint kerít egy témát, azután egy másikat stb. Nem, ez valóban más. Nem nevezném látványpékségnek vagy látványkonyhának (hiszen ezeknél is a vendég elkápráztatása a cél). Ez tisztán és egyszerűen egy nyitott ablakú magánkonyha. Bárki, aki erre jár, és kíváncsi, benézhet, láthatja, mi készül, hellyel-közzel hogyan készül. De ez nem a kész művek tárlója. Mi tagadás, ilyenekkel alig tudok dicsekedni. Elkezdett, de be nem fejezett munkák meg százával vár türelmesen sorára. Hogy elkezdésre hány terv, erről jobb most nem beszélni…
Mindennek eljön majd az ideje…



* * *

2015. július 27., hétfő

Várni, tenni

Már nem is emlékszem, mikor és milyen alkalomból mondtam egyszer, és az azután meg is maradt a repertóriumomban: „Évekig tudok várni olyan segítőre, aki kész idővesztegetés nélkül hozzáfogni a feladatokhoz.” Igen, sokszor észrevettem magamban ezt a várakozást… Ami néha nem is volt nehéz, mert igazi türelmetlenségbe vagy nyugtalanságba csapott át… De nem szoktam kiülni, mint a hős a szívbe markoló történetekben, a tengerparti sziklára lesni a soha nem érkező hajót… Tenni szoktam a dolgomat. Lelki nyugalommal. Hiszen hiszem, hogy akkor sem kell bánkódnom, ha csak arra telik életemből, amit egyedül is elvégezhetek,
Ma valami mélyen elgondolkoztatott: valóban várok valakire, valamire? Már hogy ne vártam volna! Vártam segítőre, munkatársra, üzlettársra, útitársra, szervezőre, önkéntesre, tanácsadóra, támogatóra, szponzorra, befektetőre, mesterre, tanítványra. Barátra. Közönségre. Mozgalomra.
Munkaszerződéssel több, mint százan fordultak meg iparomban. Még többen szerzői szerződéssel. Vagy ezren polgári szerződéssel. Másik ezren kézfogással.
Közben várok…
Kire?
A kérdés kíméletlenül túrt-fúrt az agyamban, mert csak jó, igaz válaszra volt vevő.
Akár egy egyetlen, de rokonlélekre várok?
Akár egy egyetlen, de igaz barátra?
Asztaltársaságnyi jó barátokra?
12 tanítványra?
Egy csapat lelkes önkéntesre?
Több száz regisztrált követőre a Facebookon, akiket „Egy millióan a Változó Világért”-nak lehetne becézni? (A Változó Világ Facebook-oldalának jelenleg 2575 „lájkolója” van, köszönjük!)
Valóságos egymilliós mozgalomra, egy új – emberhívő – KALOT-ra?
Meg kellett értenem, hogy a válasz nem maga a puszta választás az opciók közül. A fentiek és a tucatnyi hasonló lehetőség közül bármelyik lehet jó, és egyben végzetes is az igazi célok számára. Ezeket az igazi célokat A civilizáció világosan megfogalmazta, de egyben megfogalmazta azt – igen, bátran mondhatom: drámai – hipotézist, hogy ezekhez a célokhoz, de magának a civilizációnak az átmentéséhez más, legendabeli emberek kellenek: igaz emberek.
Arról vitatkozni, hogy léteznek-e igaz emberek, vagy ez egy merő legenda, oktalanságnak tűnhet. De nem az. Igaz emberek létezése ma már felismert társadalmi-történelmi igény. Ezt tudjuk. Azt viszont még nem, hogy ezeket hogyan kell kinevelni, és főleg milyen civilizációs kapillárisok kellenek ahhoz, hogy azokban az igaz emberek úgy tudjanak létezni, küldetésüket betölteni, mint a vörös vérsejtek a test kapillárisaiban.
Nem, ehhez nem elég (újra) alapítani az Igazak szövetségét.
Nem tűnik járható útnak megalapítani az Igazak Páholyát a Szabad Kőműveseknél, vagy egyenesen az Igaz Kőművesek (vagy Kőműves Igazak) új titkos szervezetét.
Becsületesen be kell vallanom, hogy már teljesen bizonytalan lettem: kit, miért, mivel és hogyan kell várnom…
Most minden időt és energiát arra kell összpontosítani, hogy jobban értsük meg a világot, és ezen belül azt, aminek jönnie kell.
Jobb lenne, ha az, akinek jönnie kell, felkészülve találna meg minket, és nem a várakozástól elcsigázva.


* * *

2015. július 26., vasárnap

A civilizáció 54. – Hányadik a második?

Az Első Világháborút a köznyelv és a szakirodalom sokáig Nagy háborúnak nevezte… Amíg – igen hamar, döbbenetesen hamar – el nem kezdődött a még nagyobb… Vajon ki mondhatta ki először azt, hogy „Második Világháború”?
Az emberiség tragédiája, hogy még tartott minden idők leggyilkosabb őrülete, és már megszületett a földi élet elpusztítására alkalmas isteni fegyver. Megszületett a civilizáció egy sivatagjában, és nyomban megkapta keresztségét a reggeli imájukat elmondott lovagoktól az atombomba. Bevetése napjától az emberek – joggal – rettegnek egy ezzel a fegyverrel vívott utolsó – „Harmadik” világháborútól…
A megzavaródott és a megzavaródó elmék szívesen beszélnek elsőről és utolsóról, legnagyobbról és legkisebbről, kezdetről és végről, „végső” megoldásokról, a történelem „megoldott” rejtélyéről (Marx), vagy egyenesen „a történelem” végéről (Fukuyama).
Komoly, becsületes, néha akár nehéz és fárasztó tanulás, eszmélés a kötelességünk – és az esélyünk. Találóan van elnevezve a szokásos torzítási hajlamunk haloptikának: elnagyolja azt, ami szemünk fókuszában van, a többit kisebbíti és begörbítja, mintha valami gömbakváriumban, valamilyen buborékban úszkálnánk.
Tudni kellene, hogy a Második Világháború valójában a Nyolcszázharminchatodik. És még inkább tudni kellene, hogy azóta is egy tucat világháború dúlt a Földön, de jelen pillanatban is zajlik egy pár, és továbbiak készülnek kitörni.
És ne essünk újra és újra hasonló hibába! Ne higgyük, hogy a közelmúltban vívott nagy ideológiai világháború az első lenne, vagy az lenne a most kibontakozó külön vallási világháború. Akármennyire modernül is hangozzék (különösen az ideológiai és a pszichológiai hadviselés, a kultúrák összecsapása) mindezek is sok százas sorszámot kapnának csak…
Semmi új a Nap alatt, csak a változó világ! Mert mindennek van előzménye, de minden előzmény következményekkel jár, a következmények változtatnak rajtunk, a világon és a jövőn, előre lendítenek utunkon.
Múlt, jelen és jövő gigászi háborút vívnak fejünk fölött. És eközben nagy erők önző érdekből elárulták a jövőt, több résen beengedték a régmúlt rengeteg áldozattal egyszer már legyőzött sötét fantomjait.
Holnap a népek csatája! A hányadik is?


* * *
(A civilizációA civilizáció 365 sorozat része)

2015. július 23., csütörtök

A Mester életszabályai

Nagy örömmel észleltük, hogy bizonyára az életszabályokkal foglalkozó írásaink után a híres-nevezetes Négy barát az Új Kertből is kezdték megbeszélni ezt a témát. Sőt, vállalták, hogy egymás után közzéteszik saját életszabályaikat. Eddig – elsőként – a bátor Kapitány osztotta meg szabályait.
Időközben munkatársunk megbízható forrásból megszerezte a Mester életszabályait, így ezeket most a nyájas Olvasó elé tesszük, bízva abban, hogy a Négy barát ezt elnézi nekünk.
* * *
A Mester életszabályai
1. Ébredéskor szánj néhány percet az ébredés örömének.
2. Jó időben tervezd meg a következő napot, hetet, évet.
3. Különösen figyelj a fontos célokra és a határidőkre.
4. Rendszeresen adjál számot magadnak: mit végeztél, mit halasztottál, mit kell pótolnod, miben mit kell korrigálnod, mit tanultál.
5. Vigyázz a tisztaságra: magadban, és körülötted, emlékezz: nem lehetsz tiszta megtisztulás nélkül, a nagy belső megtisztuláshoz pedig sokszor a könnyek tudnak segíteni.
6. Tested és lelked számára a jó étel, ital, levegő, energia, zene, mozgás, öröm mindennapi táplálék, szükség esetén gyógyszer is.
7. Értelmetlen lenne az örök körforgás, az örök küzdelem, ha mi magunk – külön-külön és együtt is – nem teremtjük meg az értelmét!
8. Ha valami felháborít, alaposan vizsgáld meg a problémát és a lehetséges tetteket a probléma megoldásához!
9. Munkád, tudásod, te magad ma jobb légy, mint tegnap!
10. Vezess munka- és olvasónaplót, jegyzetfüzeteket, különféle tanulmányaidhoz tanulófüzeteket, dossziékat, gyűjtsd a hasznos tanácsokat, bölcs idézeteket; és ebben bátran támaszkodjál az Életútmutató kincsestárára, vegyél át tőle, kínálj fel neki a tiédből!
11. Építsd fel saját hitedet, bátran támaszkodj az Emberhitre, vegyél át tőle, kínálj fel neki a te hitedből!
12. Legyél mértéktartó, szerény, bölcs, békés, türelmes és jó!


* * *

2015. július 19., vasárnap

A Hippokratészi eskü

Sokan hírből ismerik a híres-nevezetes Hippokratészi esküt, de bizonyára nem találkoztak annak telkes szövegével. Ez pedig egy erős, megkapó és elgondolkoztató üzenet, üzenet a régmúltból, amely olyan távol van, és olyan közel van hozzánk, hogy szinte érinteni tudnánk…
Hippokratész Kósz szigetén született, időszámításunk előtt 460-ban, másképpen a Bronzkor 1541. évében, és 83 évig élt. Az orvostudomány és a pszichológia megalapítójának tartják, az ókorban egyenesen Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták.
Ahogy szokott lenni minden fontos dolog esetében, a neki tulajdonított eskünek is mély gyökerei vannak, így például több szakértő szerint az eskü eredeti változata a Kószon működő Aszklépiosz orvospapok fogadalmi szövege volt.
Akárkinek akármekkora személyes érdeme legyen, ami számít, az az eskü évezredes üzenetében rejlő emberszeretet, embertisztelet és emberhit.
Fontos lenne, hogy az emberek ünnepi naptárában legyen saját ünnepnapja ennek az eskünek!

* * *
Hippokratészi eskü
Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennőre, őket híva tanúul, hogy erőmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet és alábbi kötelezettségemet.
Az orvostudományban mesteremet ugyanolyan tiszteletben részesítem majd, mint szüleimet; megosztom vele megélhetésemet, és ha nélkülöz, gondoskodni fogok ellátásáról; fiait saját fivéreimnek fogom tekinteni, és ha ők is el akarják sajátítani az orvostudományt, fizetség és szerződés nélkül megtanítom majd nekik.

Gondom lesz rá, hogy a tudományt, a szóbeli és minden más felvilágosítást ismertessem fiaimmal és mesterem gyermekeivel, valamint azokkal a tanítványokkal, akiket szerződés és az orvosi törvény alapján tett eskü kötelez, de rajtuk kívül mással nem.
Az életmódra vonatkozó szabályokat a betegek hasznára kamatoztatom majd erőm és belátásom szerint, megóvva őket a bajtól és kártevéstől.
Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki. Hasonlóképp egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó méhgyűrűt.
Tisztán és szeplőtelenül fogom eltölteni életemet, gyakorolni mesterségemet.
Nem alkalmazok vágást még akkor sem, ha az illetők kőtől szenvednek is; az ilyen feladatot azoknak hagyom meg, akik ebben szakemberek.
Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstől, főleg attól, hogy nemi visszaélést kövessek el nők vagy férfiak testén, legyen szó akár szabadokról, akár rabszolgákról.
Foglalkozásom gyakorlása közben vagy azon kívül bármit is látok, illetve hallok az emberekkel való érintkezés során, aminek nem szabad nyilvánosságra kerülnie, arról hallgatni fogok, és azt, mint titkot őrzöm.
Ha teljesítem és nem szegem meg eskümet, adassék meg nekem, hogy örömömet lelhessem életemben és hivatásomban, mindig elismerésben részesülhessek minden ember részéről; ha viszont fogadalmamat megsértem és hamisan esküszöm, akkor az ellenkező sors jusson nekem osztályrészül.


* * *

2015. július 16., csütörtök

Életszabályok – Csak te magad!

Jogosan felmerülhet a kérdés: mi különbözteti meg az életszabályokat és egy válogatást különféle okos tanácsokból? Amilyeneket bármely magára egy kicsit is adó híresség (trendien: celeb) gond nélkül kompilál a színesnek mondott magazinok nagy örömére…
Mindenekelőtt: a számodra igazi – és számodra egyetlen – életszabálysor az, amelyet te magad állítasz össze magadnak.
Amit a hírességek kompilálnak, azok vagy az ő saját maguk számára felállított szabálysor – és ez bizonyára a legritkább eset –, vagy többé-kevésbé improvizált tanácsok egy képzeletükben lebegő képzeletbeli közönség számára. Erősen kételkedj, hogy az ilyen mindenkinek megcímzett tanácsok számodra jó vagy netán éppen rossz szolgálatot tennének. Hogy szépeket és jókat ígérnek a különféle bölcs tanácsok? Valaki azt mondta egyszer: az ígéretek legfeljebb azokat kötelezik, akik elhiszik…
És még valamit fontos tudni: a jó, helyes életet tízezer tanács szolgálja, és ezeket mind érdemes tiszteletben tartani. Tiszteletben igen, de fejben nem érdemes, talán nem is lehetne tartani azokat. Amit érdemes és fontos: komoly és elmélyült gondolkodással kellene időnként kiválasztani azt a néhányat (10? 12?; számukat is te döntsd el), amely helyzetedhez, az elkövetkező fél-egy év legfontosabb feladataihoz, terveihez, megpróbáltatásaihoz illeszkednek.
Érdemes is őrizni ezeket! Erre való a naplók! A legszebb és leghasznosabb emlékeid közé fognak tartozni.


* * *

2015. július 11., szombat

A civilizáció 351. – Az ember kódja

A civilizáció kritikus ponthoz érkezett. A történelemben sokszor így gondolták, és mégis volt folytatás. Ez általában nem külön megmagyarázhatatlan csoda műve volt, hanem az ember különleges, nagyszerű tulajdonságainak, rendkívüli túlélő képességének eredménye. Sosem volt könnyű a túlélést biztosítani, ellenkezőleg, ennek magas, hihetetlenül magas ára volt, hatalmas véráldozatokkal járt.
Eddig az volt a tipikus, hogy egy embercsoport fenyegetett egy másikat. A fenyegető csoport gyakran nép formájában jelent meg, de valójában egy hatalmi struktúra fenyegetett így vagy úgy sodródott a hatalmi struktúra után, de ritkán kívánta a háborút. Amerikában az új telepesek belekezdtek az őslakosság kíméletlen irtásába, de ez nem a fehér amerikai nép műve. A nácik is belekezdtek „a zsidó kérdés” „végső megoldásába”, de ez nem volt a német nép műve. A sor folytatható katarokkal, koptokkal, örményekkel, kurdokkal, korzikaiakkal, sok ezer olyan nép és embercsoport nevével, amelyet a mai átlagos műveltségű ember nem is hallott.
Csak hogy ma nem egy jól körülhatárolható nép vagy embercsoport szembesül egy fenyegető másikkal. Ma az egész emberiség saját magával szembesül.
Felmerül a kérdés: nem a földi evolúció egy hibás terméke-e az ember?
A dolog – a földi evolúció szempontjából – nem feltétlenül végzetes. 60 millió éve kiderült, hogy a dinoszaurusz is hibás termék. Egyszer később kellett 6 millió év az emberszabású majmok megalkotásához. Nagy valószínűséggel az elkövetkező egymilliárd év hasonló lesz a Földön az elmúlt egymilliárdhoz. Újabb fejlesztési kísérletek tucatjait hajthat végre kényelmesen az evolúció.
Ha lelépünk a történelem színpadáról.
Hogy ez ne következzen be, nem elég eszelősen bízni és erősíteni az amúgy is káprázatos túlélő képességünket. Önvizsgálatra és – példa nélküli – evolúciós önkorrekcióra lenne szükség.
Precíz diagnózisra van szükség: mi az a túlélő képességünk komplexumában, ami most magunk ellen fordul. Nagy vonalakban a válaszokat ismerjük, de a precíz diagnózis kritikus pont, mert most már nem maga a válasz az sorsdöntő, hanem maga a tevőleges önkorrekció.
Erre már csak néhány évtizedünk van, de azok bizonyára annyira sem lesznek békések és nyugodtak, mint az elmúlt évtizedek.



* * *

2015. július 3., péntek

Minden mindennel

Sokan vallják: „Minden mindennel összefügg.”  És bizonyára még többen ezt megtapasztalták. Érdekes, izgalmas élmények ezek.
Ma elvittem autómat műszaki vizsgára. Egykettőre elzavartak, mert, mondtak, ha lyukas a lökhárító, a gépjármű nem is bocsátható vizsgára. De gond nincs, a szomszéd utcában van egy megbízható szerviz, ott kicserélik a lökhárító. A munkát ott el is vállalták, aznapra! Vissza kellett mennem a szerkesztőségbe, a város másik végébe, kocsi nélkül, busszal. Gond továbbra sincs, jól megjegyzem a szerviz címét: Iványi Dániel utca 1.
Kiállok a buszmegállóba, és előveszem a magammal hozott könyvet. Nálam mindig van könyv. Hagyományos, papírkönyv, lehetőleg nem túl nagy méretű, legjobb, ha zsebben is elfér. Most éppen egy francia nyelvű kötet a francia forradalomról. Érdekes, sajátos egyveleg egy nagy történeti mű és korabeli szövegek részleteiből. A nagy történeti mű szerzője Michelet, őt tüntették a kezemben tartott kötet szerzőjének is. Lényegében jogos ez a tisztelet, de az ilyen sajátos összeállításoknál az összeállító munkája nem kisebb tiszteletet érdemel…
Úgy alakultak a dolgok, hogy ma kellemesen sokat tudtam olvasni ezt a nagyszerű kötetet. Ilyen nehéz, keserves időszakokban, mint amilyen a mostani, ez a fajta lelkesedés, hit, bátorság katartikus hatású. Bár elolvashatná kortársaim gondolkodó része…
Ha valami érdekeset, jót olvasok, fontosnak érzem megismerni a szerzőt, amennyire ilyenkor lehetséges. Különösen kedvelem az egy-két oldalnyi életrajzokat, amelyben tömören, de mégis regényszerűen kapunk képet a személy életéről. Gyakran ezek a rövid életrajzok valóban felérnek egy izgalmas és megható regénnyel: látjuk gyerekként, sorra vesszük munkásságát, sikereit, kudarcait, a szépet és a gyötrelmeset életében, és avégén látjuk távozását, már szinte egy megszeretett ember távozását.


Michelet életrajzát is a legizgalmasabbak közé sorolnám. Régi tervem, hogy ilyen rövid izgalmas életrajzokból egy nagyobb válogatást összeállítani.
Azt is elhatároztam, hogy majd elolvasom Michelet több művét is – ha hozzájuk jutok eredetiben, vagy adott esetben fordításban. Örömmel láttam, hogy Michelet nagy – terjedelemben hatalmas – műve, A francia forradalom le is van fordítva magyarra. Némi meglepetés volt, hogy ilyen régi a fordítás… De ki is a fordító? Milyen furcsa név… Bevallom, nem volt ismerős, bizonyára eddig még nem hallottam…
De Gerando Antonina (Párizs, 1845. február 13. – Kolozsvár, 1914. április 9.) pedagógus, író, műfordító, a magyar nőnevelés harmadik nemzedékének vezéregyénisége – olvasható a Wikipédiában.
És itt ma megnyílt számomra egy második érdekes életrajz…
Idézem a Wikipédia ismertetőjét:
De Gerando Antonina  szülei Auguste De Gerando és gróf Teleki Emma (Teleki Blanka nővére) voltak. Egy éves korában került Magyarországra, ahol Teleki Blankától tanulta a magyar nyelvet. Édesapja halála után a család visszatért Párizsba, így Antonina itt végezte tanulmányait. Többek között Irányi Dániel tanítványa volt. 1861-ben tanítónői, 1864-ben tanárnői képesítést szerzett. Amellett, hogy mindkét szülője anyanyelvén beszélt, tudott németül és latinul is. 1865-ben és 1867-ben rövid időre Magyarországra látogatott, majd 1872-ben végképp itt telepedett le. Előbb Budapesten a Veres Pálné-féle Nőegylet intézetében és a kézimunka-ipariskolában tanított, majd 1876-tól magántanfolyamokat tartott.
1880-ban Kolozsvár városa meghívta az újonnan alapított kolozsvári felsőbb leányiskola igazgatójának, ahol 12-18 éves lányokat tanítottak. A eredetileg négy osztályos iskola a Magyar utca 17. szám alatt kapott helyet, 1893-tól hat osztályosra bővült, és több mint háromszáz tanulója volt. 1901. szeptemberre készült el az iskola új épülete a Sétatér mellett. De Gerando Antonina huszonöt éven át vezette az iskolát, amit még hosszú ideig Dezserándó-ként emlegettek. 1885-ben Szabadkára is hívták iskolaigazgatónak, de nem akarta elhagyni az iskolát és a várost.
Részt vett a Pestalozzi Társaság munkájában, 1889-től tagja volt az Erdélyi Múzeum-Egylet bölcselet-, nyelv- és történettudományi szakosztályának, elnöke Teleki Blanka-körnek és a Kolozsvári Állatvédő Egyesületnek. Tankönyveket és pedagógiai értekezéseket írt, munkatársa volt a Nemzeti Nőnevelés című pedagógiai szaklapnak, számos művet fordított. Részt vett az Erdélyi Kárpát Egyesület idegennyelvű kiadványainak sajtó alá rendezésében. 1891-ben lemondott tisztségéről, hogy beteg édesanyját tudja ápolni, de helyette egy év szabadságot engedélyeztek neki, és édesanyja halála után folytatta a tanítást egészen 1912-es nyugdíjazásáig.
A házsongárdi temetőben található sírját felszámolták, hamvait a Házsongárdi Alapítvány által állított emléktábla temették el újra. 1941–1964 között az ő nevét viselte az Állami Magyar Színháztól nyíló Sétatér melletti utca (jelenleg Arany János utca).
A szemem különösen egy néven akadt: Irányi Dániel…
Ahova éppen visszaigyekeztem…
Később az ő életrajza is felsorakozott a mai nap élményei közé.

De még ennél is erőteljesebb áramkört zárt bennem a Nagy Francia Forradalom és a külső újpesti autószerviz utcájának neve összeérése.


* * *