2015. június 11., csütörtök

Egy bátor hullám kalandjai – Az első éjszaka

Perla nem bírt betelni a létezés örömével, de ezt nem tudta, csak érezte… És fáradhatatlanul futott, és futott, és futott…
Sokáig nem figyelt a Napra, mert az a háta mögött kúszott fel az égre, de amikor már jó magasan volt, megérezte annak melegét. Ez is csodálatos érzés volt… De később a Nap már lefelé kezdett csúszni az égbolt szemközti oldalán, így már szembe sütött. Perlának ez is gyönyörűség volt. Nem volt külön szeme, mint a halaknak, vagy az embernek, hanem minden porcikája látott. De ez a látás is más a hullámoknál. A halak, meg az ember és a hasonló lények egy kis lyukon foglyul ejtik a fényt, de a foglyul ejtett fény vergődik, hányja-veti magát, kiszabadulna. És ha az ember mohó és esztelen és nagy fénybe néz, meg is vakul zsákmányától. A hullám pedig nem ejti foglyul a fényt, kedvesen-kedélyesen eljátszik vele, színes maskarát próbál rajta, egy kicsit labdázik vele, és hamar elereszti, friss csillagossal telepakolva, búcsút intve habzó taréjával…
„De ezek szerint a Nap is fut velünk!” – értékelte a helyzetet Perla, és ez olyan érzéssel töltötte el, amikor felfedezünk egy új barátot.
– Érdekes, hogyan csinálja a Nap, hogy rajta egyáltalán nem látszik, hogy fut? – kérdezte Perla.
– A Nap nem tesz mást, mint dolgát, és senki nem akar megtéveszteni. Az, hogy a dolgokból te mit látsz, rajtad múlik. Aki csak lát, nem sokat ért meg a dolgokból. Emlékezni kell. És ha jó sorba rakod emlékeidet, a dolgok megjelennek előtted úgy, ahogy meg lehet érteni őket… – mondta a kővér hullám, amely most egyáltalán nem volt olyan kővér, hanem két oldalra elnyúlt, szépen és egyenesen, szinte végtelennek tűnt…
– Jó tudni… – válaszolt halkan Perla, majdhogynem magának. Mintha elmerült volna valamilyen belső nyugtalanság figyelésébe. Ha egy kicsit több esze lett volna, rájött volna, hogy azt kellene megkérdezni bölcs anyától: és hogyan kell emlékezni? De ma még ennyi esze volt, és a Nap is egyre alacsonyabbról szórta fényét. Meg kellett örülni a gyönyörűségtől. Ezek, bizony, új színek is. Eddig a Nap fehéret és sárgát szórt, most Perla először látott rózsaszínt, kéket, sötétkéket, lilát, barnát, vöröset…
„Nem csak a hullámok a tengerben, de a színek a fényben is megszámlálhatatlanok! ...” – gondolta vagy nem gondolta Perla, de határozottan így érezte. És még. „Csodás ez a világ! Szeretem!”
– Te jó ég! Mi van az éggel – kiáltott ijedten Perla. – Hát az kezd eltűnni! Most mi lesz velünk? Megszűnik az ég… és talán vele együtt az egész világ? Ennyi volt az egész?
Nevettek körülötte a hullámok. „Milyen aranyos a butuska!”, „Csacsi kis újszülött!” meg ilyenek hallatszattak, többen tapsoltak jókedvükben…
– Leszáll az éj, kicsim… Ahogy a Nap lenyugszik, kezdődik a sötét napszaka, vagyis az éjszaka. Ez is annyi ideig tart, mint a napfényes nap…. Vagy majdnem… Néha hosszabb, néha rövidebb…
– De én félek… – suttogott Perla, bár nem tudta, mit jelent ez, és főleg miért van… De a hullámok már csak ilyenek: sok érzéssel vannak tele, de még azok is állandóan hullámzanak. Még szerencse, hogy mi emberek okosabbak vagyunk…
– Ne félj, kicsim, hanem nézd meg jobban az eget!
– Mit nézzek rajta, ha nem is látom! Csak ott, ahol eltűnt a Nap, látszik még az ég egy darabkája. Milyen gyönyörű, de percről percre haloványabb… Érzem, hogy hamarosan teljesen elnyeli a nagy sötétség… Fejünk fölött viszont…
És itt elakadt Perla vékony hangja, mert éppen a feje fölött a nagy „nincs mit látni” sötétségben észrevett egy piciny fénylő pontot…
– Fejünk fölött viszont az egy anyacsillag helyett megjelenik az ezer csillag… a távoli rokonok..
– A Nap az anyacsillagunk? Nekem is meg neked is az anyukája? Akkor nem te vagy az anyukám? – Perla már szédült az érzésektől… Közben meg észrevett még egy fénylő pontot… És még egyet…
A Nap fénye teljesen kialudt… Az egész égbolt ragyogó fekete lett…
– Te jó ég! Nem tudom mennyi az az ezer, de ezek megszámlálhatatlanok… Ezek is…
Perla nem bírta levenni a szemét a csillagos égboltról… Csak futott, és futott, és futott, és lassan megcsapta a végtelenség érzése. Ma volt nap, utána lett éjszaka. De reggel a Nap újra felkel, és elindul útjára. És a végén újra lesz éjszaka. És utána újra lesz nap, és újra lesz éjszaka, és soha, de soha, de soha nem lesz vége ennek a gyönyörű, csodálatos világnak…




* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése