2015. június 11., csütörtök

Egy bátor hullám kalandjai - Az első nap

Egy szép hétköznapi reggel, nem sokkal azután, hogy a felbukkanó Nap első sugara egy szempillantás alatt végig korcsolyázott a hatalmas víztükrön, megjelölve a majdani napnyugta helyét, két bóklászó hullám között, talán a mélyből, talán a semmiből kicsusszant egy újabb remegő hullámféle. Egy apró buborék pukkadt ki mellette. Azóta sem tudja senki, a hullám kavarta bele a vízbe a csöppnyi levegőt, vagy talán éppen a buborékból bújt ki a kis hullám… De ez most már, sok év távlatából, mindegy…
- Jó reggelt! Szervusztok, testvéreim! Én vagyok Perla. Most születtem! – csilingelt szép tiszta hangon a kis hullám, és huncutul nézegetett körbe.
„Te jó ég!” – gondolta Perla, „ennyi hullám!... Hát nincs is más, mint hullám ebben a végtelen tengerben…”
- Jaj, mi ez – kiáltott fel inkább csodálkozva a hullám, amikor alatta sietve elhúzott egy raj ezüstös valami…
- Halak ezek, alattunk, a vízben élnek, és nagyon barátságosak, nem kell félni tőlük – zúgott oda Perlának egy kövér nagy hullám, amely előtte futott meglepő kecsességgel.
- Te ki vagy? Az anyukám? – kérdezte a kis hullám, és nyomban meg is lepődött a kérdésén.
„Anyuka? Az meg mi lehet?” – törhette a fejét a kis hullám, ha lett volna feje, meg egyáltalán, ha képes lett volna eligazodni ennek az új világnak a sok dolgában.
A kövér hullám nem válaszolt semmit, csak kanyargott balra-jobbra, az ember azt hitte volna, hogy játszik a delfin csapattal, amely éppen keresztezte útjukat. Mintha ezer könnycsepp szikrázott volna ezer szemében, de talán ez a még mindig lassan felkapaszkodó Nap fényjátéka volt csupán.
Perlának feltűnt, hogy idővel egyre magasabbra csap futásában, és ilyenkor egyre messzebbre lát el… Hullámok, és hullámok, előtte is, mögötte is. Megszámlálhatatlanul sok… Még szerencse, hogy nem lehet őket megszámolni, mert Perla még nem tudott számolni… „És mindegyik siet… Vajon hová sietnek?”
„Igen, és én hová sietek?” – kérdezhette volna magától Perla, de nem kérdezte. Mégis, valami ilyesmit érzett.
Mert érezni, nagyon érzett, és egyre jobban érzett egyre érdekesebbeket.
De szép ez az élet!
„Csak semmi pátosz! Éppen hogy megszülettem az óceán kellős közepén, sietek valahová, hogy hová és főleg miért, azt nem tudom… Hát akkor hogyan jön ide ez a pátosz?” – gondolhatta volna Perla, de csupán érzett valamit…
Végül is, ha mindenki ugyanoda siet, valami jó várhat ránk.
És futott, és futott… A hullámok nem fáradnak el. Olyanok, mint az emberi szív: megállni annyi, mint meghalni…



* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése