2015. június 14., vasárnap

Egy bátor hullám kalandjai – 4. Dr. Turbulens közlései

Az emberek nem törődnek ezzel. Észre sem veszik. Ki tudja, azért nem veszik észre, mert nem törődnek vele, vagy éppen fordítva: azért nem törődnek vele, mert nem veszik észre. Az viszont biztos: amit nem veszünk észre, az nincs is, nem is létezik. És ki törődne azzal, ami nem létezik.
Most nem a közeledő autóról beszélek, amely akkor is létezik, ha nem vesszük észre – időben, sem a hívő emberekről... Arról beszélek, amit nap mint nap látunk, észrevesszük, mondanám: isszuk szemünkkel, de egy fontos, ha tetszik lényeges sajátossága mégsem jut el tudatunkig. Olyan ez, mint ha naponta találkoznánk valakivel éveken keresztül, de nem tűnik fel, hogy, mondjuk, három karja van…
Elnézést, elkalandozom, de ahogy említettem a három kart, eszembe jutott egy egészen friss élmény. Tegnap indultam a városba. Átmentem a mellettünk lévő kis parkon át. Messziről vettem észre egy kis csoportot. 3-4 nő ült egy padon, az egyik viszont, a csoport szélén, már szinte kilógva arra az ösvényre, amelyen közeledtem hozzájuk, kerekesszékben. Jó messziről éreztem, hogy valami igen furcsa van ebben a nőben, ráadásul ő volt a legharsányabb, combjára jól felhúzott szoknyával. Borzalom! Ennek a nőnek három lába volt – ordított a látásom. Nem bírtam sarkon fordulni, nem bírtam becsukni vagy elfordítani a szememet… És akkor hírtelenül tisztán felfogtam az igazságot: a nő kihúzta a térde alatt levágott lábát a hihetetlenül élethű műlábából, és pihentette-napoztatta a csonk végtagját rajta. A műláb kehelyszerű felső vége teljesen eltűnt a combja alatt, szegény – amúgy jó kedélyű nő valóban úgy festett, mintha három lába lenne, igaz, úgy, hogy az egyik csonka…
De mi az, amit a hullámoknál jellemző, különleges, de mi igazából nem fogjuk fel ennek különlegességét? Figyeljük csak meg: egy hullám soha nem előzi meg az előtte futót, és soha nem marad le, nem kerül az utána jövő mögé. Amilyen sorrendben keletkeztek, ilyen sorrendben futnak, amíg futnak…
Rend? Fegyelem? Igazság? Egyenlőség? Tisztelet? Szolidaritás? Titok? Talán ez is, az is. A lényeg az, hogy így van, és ennek tudatára Perla hamarább ébredt, hogy közületek sokan. Ó, ez távolról sem azt jelenti, hogy Perla okosabb! Perla egy egyszerű, átlagos hullám, ti meg, mind, nagyszerű elmék vagytok. Csakhogy nem futtok hónapokig-évekig a tengerben. Perlának ez volt a sorsa, így nem is kell csodálkozni, hogy némi – valójában nem kevés – idő után ez feltűnt neki: az a kecses hullám előtte, amelyet anyukájának érzett, mindig közvetlenül előtte fut, nem távolodik el, nem előz meg senkit, de nem is marad le. És ugyanígy a mögötte futó mély-bársonyos hangú hullám, amelyet apukájának érzett: ő is szorosan-hűségesen követte, de nem előzött, nem maradt le soha…
„Jó,” - kérdezitek, - „de akkor egy hullám soha nem tud beszélgetni más hullámokkal, csak az előtte és a mögötte lévővel? Ez fölöttébb unalmassá válhat egy idő után…” Dehogy nem, dehogy nem! Hát ti sosem jártatok folyóparton vagy a hegyekben libasorban? És akkor nem folyik úgy a beszélgetés, hogy bárki részt vesz abban? Nem válaszol szavaidra valaki, aki előtted a negyedik, vagy utánad az ötödik?
Az az igazság. – bár ezt a tankönyvekben ne keressétek, ezt én személyesen Perlától tudtam meg nem régen – hogy a hullámok kiválóan hallják, és értik egymást, a delfineknél is jobban kommunikálnak. Ennek köszönhetően komoly barátságok szövődnek, parázs viták alakulnak, jönnek-mennek a hírek, terjednek a legendák és a bölcsességek, és egyáltalán az egész Föld tudása őrződik ebben a csodálatos hullámrengetegben…
Így például Perla nagyon jó barátságba került egy százhuszonöttel előtte járó mindig csapzott nagytaréjos hullámmal, amelyet háta mögött Dr. Turbulensnek hívtak, de aki természetesen mindent hallott, és soha senkire nem haragudott. Ez a Dr. Turbulens sok érdekességet mondott el Perlának a számok világáról, és ő volt segítségére, amikor már roppant kíváncsi lett arra, hogy mégis, meddig tart egy hullám futása?
- Azt senki nem tudhatja, kedves Perla. – üzente halk, megnyugtató hangján Dr. Turbulens. – Minden attól függ, honnan jössz, és hova tartasz. Ha van szerencséd, minden igen gyorsan lezajlik. De ha ennél is nagyobb szerencséd van, a végtelenségig futhatsz… Feltéve, hogy megszülettél… Ehhez roppant előnyös az, hogy a Föld egy golyó, körbe futhatod annyiszor, ahányszor akarod…
- Én egy átlagos hullám vagyok, gondolom átlagos szerencsével. Akkor meddig futhatok? – kérdezte Perla, anélkül, hogy megértette volna a kérdés igazi súlyát, de még így is, valami nagy szomorúság nyomta el a szívét…
- Ha akarod, rólad elhiszem, hogy te egy átlagos hullám vagy. Csakhogy a Földről ugyanezt nem tudom elhinni… – magyarázott Dr. Turbulens, és még mindenféle ködös dolgokat elmondott egyenes vonalakról és partvonalakról és egyebekről. – Azért néhány fix szám érdekes és tanulságos lehet. Például jó tudni, hogy mi, tengerhullámok óránként körülbelül 1200 métert teszünk meg.
- Te jó ég! Ez rengeteg! – kiáltott fel Perla!
- Igen, ez rengeteg, de ez azért van, mert az egy óra is rengeteg idő.
- Igen? – csodálkozott Perla.
- Igen! Hidd el! – mondta magabiztosan Dr. Turbulens.
- Mégis, mennyi egy óra?
- Annyi, amennyi alatt megteszünk 1200 métert. – igyekezett érthetően beszélni Dr. Turbulens, hogy olyan átlagos hullám is értse, mint Perla.
- Értem. – sóhajtott mélyet a kis hullám. – És aztán?
- Igen, köhécselt tudósan Dr. Turbulens. – Ha így van, és ez így van, könnyű néhány további művelettel kiszámítani, hogy a Föld körbefutásához körülbelül 4-5 év kell.
- 4-5 óra?
- Mondom: 4-5 év. Az év az más, az jóval több. Egy nap 24 órából áll. Egy hónap 30 napból, egy év 12 hónapból.
Erre Perla azt kezdte érezni, hogy forog körülötte a világ. És igaza volt…
- 4-5 év? Ez mennyi? Talán 45? Hát ez egy egész emberi élet… – morfondírozott Perla mögött apukája.
- A 4-5 év több a 4-nél, de kevesebb az 5-nél – magyarázta türelmesen Dr. Turbulens.
- Az ember egy gyenge lény, képtelen napi 24 órát futni… Szerintem neki a 45 év sem lenne elég, hogy körbefussa a Földet – nevetett messze a hátuk mögött egy kissé dühösen habzó hullám…
- Óránként 1200 méter, aztán így 4-5 évig… Jó tudni… – mondta szinte csak magának Perla, egy kicsit még szédülve, egy kicsit már álmosan…  Egy kicsit szomorkásan…
És futott, és futott, éberen aludt, csillogó szemei a csillagokban gyönyörködtek, lelki szemei előtt pedig a csillagok úgy kergetőztek, mint az apró halacskák a vízben.
„Körbe futni a Földet! Annyiszor, ahányszor akarom! De szép!”





* * *

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése