Tértelenségben létezünk

Eddig nem csak a fizika, hanem minden gyakorlati képzet és tudományos modell számára természetes kiinduló pont és keret volt a tér, amelyben létezünk. A tér fogalma jelentős fejlődésen ment át. Viszonylag könnyű volt elfogadni, hogy végtelen, érthető és könnyen kezelhető lett a háromdimenziós jellege.  Hála a sok rajznak, még a tér „görbületét” is el tudta „képzelni” a 20. század embere, az a régi „normális” newtoni térrel szemben. A téridő forradalminak mondott einsteini fogalommal is meg lehet egyszerűen békülni, hiszen az átlagember számára ez soha nem volt több egy trendi szónál, praktikusan nem zavart bele semmibe.

Drámai változást hoztak a 20. század vége felé elszaporodó újabb fizikai elméletek a sokdimenziós térről. Itt már a józan és a gyakorlati ész elveszíti a jó megbízható talajt lába alatt. Ugyanakkor ezek a briliáns munkák azzal a veszéllyel járnak, hogy egy merőben spekulatív spirálba terelik a világ megértésének alapvető kérdéseit.

Egyébként eddig az is érvényes volt, hogy a tér és az idő a létezés két egyformán alapvető és meghatározó attribútuma. Jellegük „szemmel láthatóan” más és más: a tér statikus, „van”, az idő dinamikus, „folyik”. Ez valóban igen figyelemre méltó különbség: a tér nem csak „stabil”, hanem konokul „van”, „időtlenül” is „megáll” magában; az idő viszont „öntörvényű”, hol gyorsan, hol lassan megy. Ennél is „látványosabb” a különbség abban, hogy a teret (bár helyesebben: azt, ami a térben van) látjuk, amíg az idő láthatatlan, hallhatatlan, megfoghatatlan.

Mintha valahogy azt kellene érezni, hogy a tér az elsődleges, „a nagytestvér”, az idő pedig csupán egy „ellenpont”, nem a létezés egy önálló, magában lévő attribútuma, hanem a tér attribútuma.

Nos, tudásunk mai szintjén egy merőben új látásmód kínálkozik.

E szerint a létezésnek egyetlen abszolút – örök és végtelen – attribútuma az idő. (De még az is kiderülhet, hogy nincs is „egyetlen és abszolút” idő, de ez ezt most valóban zárójelbe tehetjük.)

A létezésnek viszont végtelen sok – véges és múlandó – létezője van. Ezeken kívül viszont („önmagában vett” vagy „önmagában létező”) tér nincs.

Az, amit eddig térnek képzeltünk, olyasmi, mint egy hatalmas tojástartó, végtelen sok rekesszel, amelyekbe néha belekerül egy-egy tojás (anyag), néha-néha kikerül. Hát igen, pontosan erről van szó. A világ egy hatalmas tojástartó, amelynek a rekeszeibe néha-néha bekerül egy tojás, néha kikerül onnan.

Ezzel kapcsolatban két döntő dolgot kellene elfogadni.

Az első: a kozmikus tojástartó rekeszei ugyanannyira anyagból vannak, mint az azokba kerülő tojások. Vagyis, amit régen térnek neveztünk, az egy anyagi létező – és talán éppen a híres-nevezetes, mindmáig eredménytelenül keresett „sötét anyag”.

A másik: szinte semmit nem tudunk még a kozmikus tojástartó-rekeszek összeillesztéséről. Mert az csak megszokás a teret stabilnak és szabályosnak tekinteni, mint egy valóságos kartontojástartó. Sokkal valószínűbb, hogy ezek a rekeszek „lebegnek” (a semmiben!, ne felejtsük el, hogy tér immár nincs!) Az is lehet, hogy ezek a rekeszek lazán össze vannak kötve – azt is meg lehet kockáztatni: mint egy agy sejtjei…

Mondhatjuk, nagyszerű elképzelés. De joggal felmerülhetnek ilyen kérdések: Mi bizonyítja ennek az elképzelésnek a helytállóságát? Mi következne ebből a fizika vagy a kozmogónia számára?

Szerintem ebben az elképzelésben van valami fontos, ami pillanatok alatt felfogható, és van sok más, aminek a tisztázásához akár száz év is kevés lesz.

Remélem, sokan lesznek, akik meg akarják érteni az új elképzelést, és ehhez egy figyelmes olvasás elegendő lesz. Én hiszem, hogy az igazság egyszerű, de legalább is elmondható egyszerűen. Ez alapvető kötelességünk

Érdemes tenni erőfeszítéseket, mind az igazságok bemutatásáért, mind azok megértéséért.

Mind a kettő lenyűgöző élményt ad.

* * *