2011. július 3., vasárnap

Az átlagos ember büszkesége

Az átlagos ember büszkesége

Szememben minden dicsekvés nevetséges, így eszembe sem jutna ezt elkövetni
Különösen ilyen szokatlan formában, szinte szégyenkező vallomásként, hozzám igen álló emberek előtt, mindig valamilyen konkrét téma kapcsán: én nagyon is átlagos embernek érzem magamat.
Szép parázs viták szoktak kialakulni ebből. Rendszerint megkaptam, hogy „minden vagy, csak átlagos nem!”
Többször többféleképpen próbáltam elmagyarázni állításomat. És minél többet gondolkozom ezen, annál inkább belátom, hogy itt valami fontosra tapintottam.
Legelőször, matematikus lévén, ilyen példát hozok fel: tegyük fel, hogy csupán két tulajdonságot tartunk számon. Azokat egy skálán mérjük, ahol 0 a legkisebb, 100 a legnagyobb érték, egy ember személyes átlaga pedig e két tulajdonságának számtani közepe. Van ezer emberünk, és ezek személyes átlaga 20, kivéve egyet, akinek 25. Ha nekem a személyes átlagom 20, joggal leszek nevezhető átlagosnak, akkor is ha történetesen ez az átlag úgy jött össze, hogy egyik tulajdonságom 0, a másik 40. A kiugró átlagú embertársamnak pedig tulajdonságai 20 és 30. Azaz, torony magasan vezetek az egyik tulajdonság szempontjából, de mindent egybe vetve, teljesen átlagos vagyok.
Az elmés vitapartner felvetheti: rendben, az világos, hogy egy átlagosabb ember egy-egy tulajdonságot tekintve megelőzhet egy nem átlagosat, de ehhez neki több hátránya, vagy negativuma kell, hogy legyen. Hogyan lehet dicsérni a sok negatívum révén kialakuló átlagot? Nem jobb, ha az ember rendelkezik egy-két kiugró képességgel, de nem rendelkezik kiugró negativummal?
Dehogy nem lenne jó! Csak hát mutassatok nekem ilyen embert!
Nézegetem a modern orvotudomány által produkált laboreredményeimet: 60-70 paraméter! Egy csepp vér alapján! Bizonyára a modern tudomány több száz paramétert is tudna mérni. Mindegyiknél előre jelzett határokkal: a legkisebb és a legnagyobb megengedett érték. Itt-ott túl léptem, de a paraméterek többségénél az értékek a megengedett határok közepe körül mozognak. Átlagosság a javából! Szívesen megnézném Arisztotelész, Newton és egy becsületes parasztember laborleleteit. A nem éppen szerénységéről híres Einstein meghagyta az utókornak agyát. Eddig a tudomány nem fedezett valami figyelemre méltót benne…
Ezen a kérdésen gondolkozva, rá kellett jönnöm, hogy ez még csak a felszín. Valóban igaz, hogy akármilyen kiugró képességekkel is rendelkezik valaki, ezek elvésznek az embert körülrajzoló paraméterek, összefüggések tengerében. De ez nem a statisztika bosszúja, ez egy új dimenzió… És itt felcsillan egy bölcsesség fénysugara…
Platón adja Szókratész szájába: „Egyvalamit tudok biztosan, azt hogy nem tudok semmit.” Friedrich Schlegel  (1772-1829) német író, nyelvész érthetőbben fogalmaz: „Minél többet tud valaki, annál több a tanulnivalója. A tudással egyenes arányban nő a nem tudás, vagy inkább: annak tudása, hogy mi mindent nem tudunk.”
Igen, mindenféle tehetségre és géniuszra van szükségünk. Mozart, Camille Claudel és Bulgakov nem volt egy átlagos ember, és boldogok lehetünk, hogy léteztek, és alkottak.
Mivé lett volna Európa Voltaire, Robespierre, Napóleon, Talleyrand nélkül? Megannyi páratlan személyiség!
Akkor most kinek köszönhetünk többet? Az extrém kivételes egyéniségeknek, vagy a – sajátosan – átlagos embereknek?
Kár ezen gondolkozni. Mindenkire van szükség!... És egyébként sem aszerint születünk és éljük le életünknek, hogy egy töprengő eltöpreng azon, milyen emberekre lenne szükség…
És mégis!...
Talán valahogy úgy lehetne látni a helyzetet: a világszellem messzi trónjáról nyilakat lő. Ezek a nyilak mi magunkvagyunk. A cél a világszellemet börtönbe záró fal lerombolása. Ez csak úgy sikerülhet, ha egy nyíl beletalál a fal egy egyetlen pontjába. Ha beletalál, az egész fal összeomlik. A nyíl sorsa, élete akkor éri el végét, amikor eléri a falat. Az egyik ilyen, a másik olyan nyomat hagy, mindezek a sorsok egy döbbenetes képet, történelmünk tablóját rajzolják. És ott, középen rajzolódik egyre világosabban a célkereszt, az igazság célkeresztje. A nem átlagos emberek mindenféle freskókat, üzeneteket, titkos jeleket, tudást és emóciót vésnek a falra, az átlagos emberek tömegei egyre csak vájják az igazság célkeresztjét. Egyszer, igen, egyszer jönnie kell valakinek, aki beletalál az igazság közepébe. Ő lesz nem csak a világszellem megváltója, de az emberiség legátlagosabb embere is.
Voltak-e már ilyen átlagos emberek előttünk? Több nagy vallásalapító áll közel ehhez az eszményhez: Mózes, Buddha, Jézus, Mohamed. De nem kevés egyszerű igaz ember is megemlíthető, például Mahatma Gandhi. Megértésükhöz le kell hámozni képükről a gondolkodást bénító kultusz mázát, meglátni bennük a sokszor tévelygő, de felelősségében megingathatatlan útkeresőt.
Mi teszi az embert átlagossá?
Az a törekvés, hogy mindenek előtt és főképpen igaz emberek legyünk. Nagyon sok igehirdető azt hirdeti, hogy mondjunk le vágyainkról, szenvedélyeinkről, ambícióinkról. Ez egyszerű ostobaság. Tudni kell legyőzni a rossz és beteges vágyakat, szenvedélyeket, ambíciókat, de nem élhetünk vágyak, szenvedélyek, ambíciók, jó vágyak, jó szenvedélyek, jó ambíciók nélkül. Ezek irányát és mértéket kell tudnunk biztos kézzel szabályozni.
Így – többek között – nem arra kell vágynunk, hogy tökéletlen világunk ünnepelt és csodált hírességei, gazdag és hatalmas urai legyünk, de mártírjai sem, hanem egyszerű átlagos emberek – egy jobb világban.
És ha ezért a jobb világért fel kell áldoznunk boldog átlagosságunkat, hát bátran!