2010. március 27., szombat

Nem tudok semmit, ezért megtudhatok mindent.



Tegnap tudatosult bennem:
Nem tudok semmit, de éget a felismerés, hogy kötelességem elkezdeni annak a tudásnak és annak a hitnek a felépítését, amelyre szüksége lesz az embereknek a következő ezer évben.
A belső hang nyugodtan, de súlyosan, szinte fájdalmasan tagolta. Éreztem, hogy mennyi feszültség, mennyi kibontatlan van ebben az üzenetben.
Próbáltam kételkedni, kapaszkodókat keresni kételkedéseimhez. Miért nekem jut feladat az új tudás és az új hit felépítésében, akire olyan hitelesen illik ez a suta kezdés: nem tudok semmit? Valóban, hogy kerül ide a bölcselőknek ez az elcsépelt jelszava? Hamis szerénységgel megágyazok a messiási ambíciónak? Nem! Ez nem állja meg a helyét! A szerénységgel ugyanúgy vagyok, mint az eleganciával – és sok minden mással: ha észre vetted, akkor nem voltam eléggé az…
Igen, hosszú ideig foglalkoztatott a kérdés. És megfejtettem.
A „nem tudok semmit” helyes értelmezése más. A „nem tudok semmit” a tudás legfelsőbb szinte, ahhoz hasonló állapot, amikor az ember képessé válik a vízen járni.
A tudás olyan, mint a vízből kiálló kövek, cölöpök, függőhidak kusza rendszere. Bármelyik szilárd pontról bármelyik szilárd pontig juthatsz el, ha közben tudsz kőről-köre, deszkáról-deszkára ugrani. De ha egy kövön elcsúszol, ha egy korhadt deszka kettétörik lábad alatt, bajba kerülsz, ki is törheted a nyakadat. De ha a tudásod kellően telített, összefüggő rendszerré, egy szellemi kompetenciává válik, akkor semmilyen csúszós kő, semmilyen elkorhadt cölöp vagy híddeszka nem hiúsíthatja meg haladásodat. „Én tudom” az mondja, aki számára a tudott dolog megcáfolása kettétöri alatta a híddeszkát. A szellemi kompetenciára szert téve, engem semminek a cáfolata nem rendít meg. Nem ahhoz ragaszkodom, amit tudok, hanem a küldetésemhez. Azért vállalhatok nyugodt szívvel és nyitott elmével minden vitát.
Nem tudok semmit, ezért megtudhatom mindazt, ami az új tudás felépítéséhez kell.
Nem tudok semmit, ezért megtudhatok mindent.


Kompetencia
Lexikonok, enciklopédiák


Nem tudok semmit

[P]

2010. március 26., péntek

Márciusi bejegyzésem 1980-ban



Amióta elmélyültebben kezdtem gondolkozni a világ nagy kérdésein, számomra a materializmus a tudás alapja és teteje, kezdete és vége volt. Ugyanakkor szüleim biztosították azt, hogy a mély és tiszta érzések neveljék érzékenységemet. Nem gyakori dolog, hogy három éves kortól tizenhárom éves korig egy gyerek minden este a színházban nézze az előadást. Kedden, pénteken és vasárnap opera, ami a zene és a féktelen érzelmek, a szenvedélyek varázslatos birodalma. E mellett otthon is mindig szólt a zene, naponta hallgattam – élő szóban előadott – meséket, verseket, regény- és színdarabrészleteket. Így számomra egy érzelmi katarzis soha nem volt kevésbé reális és látható, tapintható, mint egy vulkánkitörés, vagy egy napkitörés. És éreztem, tudtam, hogy ebben a varázslatos birodalomban, amelyet meg kell ismernem, valamiféle bölcs, felsőbbrendű idealizmusnak kell kézen fogva vezetnie, ahogy Vergilius Dantét a pokolban.
Szellemem a materializmusra, lelkem az idealizmusra mutatott. Ez az inkább lappangó ellentét sokáig nem foglalkoztatott, bár nincs kétségem, hogy ha valaki előtte nekem szegezi a kérdést: „Materializmus vagy idealizmus?”, az elsőt vállaltam volna. Doktori disszertációmhoz hozzáfogva, próbáltam tisztázni minden világnézet alapjait: a lételmélet, a deontológia, a dialektika, a logika főkérdéseit. Úgy éreztem, sajátos, külön bejáratú ortodoxiám irányít, tollba mond. Olyan – 1980-ban nehezen védhető – megállapításokat fejtegettem, miszerint a materializmus és az idealizmus szembeállítása terméketlen és tudományosan megalapozatlan. Hamarosan le kellett térnem erről az útirányról, de a töprengés sem veszett kárba. Igen, a szellem nagy ívű, hosszú távú folyamatokban gondolkodik, mozog. Valahol, valamikor valami megszületik: egy csillag, egy ember, egy gondolat, egy tett. És néha évek, néha évmilliók kellenek, hogy a küldetés beteljesedjék. Igen, materia és idea egy és ugyanaz, ahogy a nő és a férfi, vagyis az anya (mater) és az apa egy és ugyanaz: a rend egysége, amely magát keresi a káoszban.

1980

[B]

2010. március 25., csütörtök

Gyere ki a fényre!



Az igazi eredeti bűnbeesés szerintem nem az, hogy Ádám belekóstolt a tudásfa almájába. Ez egyszerűen hiba, végzetes hiba. Helyesebb lett volna a másik tiltott gyümölccsel, az életfa almájával kezdeni. De bízni lehet abban, hogy a tudás birtokában magunk is felfedezzük az örök élet titkát. Az első igazi bűn ezzel szemben az volt, hogy Káin kezet emelt testvérére. Kezelt emelt rá, és halálosan megsebezte. Halálosan megsebezte a testvériséget. Már az első testvér halálosan megsebezte a testvériséget!
A testvériség eszménye végig jelen volt az emberek vágyaiban. Végül a francia forradalom kanonizálta a hármas jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Ezt máig is vallja mindenki, aki egy jobb világról álmodik.
És milyen könnyedén siklunk át az igazi eredeti bűnbeesés üzenetén! Mindannyian testvérek vagyunk, és mindegyikünkben ott bujkál Ábel és Káin szelleme. Mi kell ahhoz, hogy a testvérek mint jó testvérek éljenek a Földön, és nem mint rossz, testvérgyilkos testvérek?
Miért ölt Káin? Mert úgy érezte, hogy alulmaradt a mennyei atya elismeréséért folyó versenyben! Észre kell venni, hogy ami számít, aki számít: saját magam és a testvérem, testvéreim. A rémült képzelet szülte hatalmak, a tőlük remélt elismerés, boldogság hamisság, tragikus, testvérgyilkos hamisság. A versengés is őrült, tragikus, testvérgyilkos hamisság.
Nem az a bűn, ha tudunk! Az a bűn, ha a rémült képzelet és a hamisságok foglyai maradunk. Lázadj fel! Győzz le a rémületet és a hamisságot! Gyere ki a fényre! Ki, a tudás fényére! Nem egy égi hatalmasság vár rád, amelynek a puszta kedvetlensége is el tud pusztítani, hanem jó, szorgos testvéred. Aki egy test, egy vér veled.


Beszélgetések
Egy jobb világért!
Rossz a világ?

[A]

2010. március 17., szerda

Újjászületni a fájdalom tűzében



Fájdalom nélkül élni?
Lehetséges fájdalom nélkül élni? Ha lehetséges, hogyan lehet fájdalom nélkül élni?
A fájdalom nem a gyengeség jele. A fájdalom az érzelem erejének jele.
Fáj, hogy elveszítettem olyanokat, akiket szeretek. Fáj, hogy egyszer el fogok veszíteni másokat, akiket szeretek. Fáj, hogy egyszer én elmegyek, és ezzel fájdalmat okozok olyanoknak, akiket szeretek. Fáj, hogy megszeretek olyanokat, akikkel nem tudok úgy élni, mint azokkal, akiket szeretünk.
Fáj minden ember fájdalma is, a világ pedig tele van fájdalommal.
Hogyan lehet együtt élni ezzel az irdatlan fájdalommal? Hárítani? Nem venni tudomást róla? Immúnissá, érzéketlenné válni vele szemben? Testi-lelki-szellemi kábulatba menekülni? A világból menekülni?
Nem! A fájdalmat vállalni kell! Be kell engedni a lelkünkbe, szívünkbe! Nem szabad korlátozni, elfojtani, elnyomni, eltitkolni! Szabadjára kell engedni, át kell adnunk magunkat neki: tegye meg a maga pusztítását. Mi több, táplálni kell, buzdítani kell, keverni, felverni, örült táncba perdülni vele, sírni!
Katarzissá, megtisztulássá kell fokozni, hogy újjászülethessünk ebben a katarzisban, a fájdalom tűzében, mint egy főnixmadár.
Ezt viszont csak úgy vagyunk képesek végigvinni testi-lelki pusztulás nélkül, anélkül, hogy belerokkannánk, ha egész életünkben a fájdalmat örömmel és élvezettel ellensúlyozzuk. Az öröm és az élvezet mindennapjaink kísérője kell legyen. Az öröm és az élvezet folytonos keresése ne kötelességünk, hanem jellemünk része legyen.
A fájdalom magától jön. Az öröm és az élvezet néha igen, néha nem. A mi felelősségünk, hogy mindig velünk legyen.


A boldogság
Az élvezetek

[P]