2017. május 21., vasárnap

Kérdések az Új kertben – A fény lassúsága

Kapitány – Vajon, miért ilyen lassú a fény? Igaz, a mi földi méreteinket-távolságainkhoz mérten a fény felfoghatatlanul gyors, de a világ méreteihez képest a fény elviselhetetlenül lassú. Még a Nap-Föld távolság megtételéhez is hosszú percekre van szüksége, míg az ember egy rajzfilmben például 1-2 másodperc alatt képes megoldani!

* * *

2017. április 24., hétfő

Tessék figyelni!

„Vigyázat, csalok! Csak a kezemet tessék figyelni!” – ismételgette Rodolfo, a híres bűvész.
A természet nem csal, de nem is figyelmeztet. Ám ránk férne…
A filozófusok évezredek óta bűvészkednek a természet, megismerés, tapasztalat, megértés, ideák, tudás és rokonaik jellegével, vérségi kapcsolataival. Közben újra és újra belegabalyodnak saját gondolataikba, és újra és újra színre lép valaki, aki figyelmeztet: figyelni, figyelni, figyelni! Minden tudásunk, minden kelléke a megtapasztalásból jön.
Aztán újra gubanc lesz minden. Igen, a természetet, a valóságot kell nézni. Ami nincs, ami csak agyrém, azt legfeljebb hagyjuk a pszichoanalitikusokra! No de olyan okos emberek, mint amilyen Hegel mester is, azt találják mondani, hogy ami ésszerű, az valóságos (meg fordítva). Ésszerű egy feltételezésem (állítom én). Akkor az valóságos is? Avagy netán szörnyű hiba?
Minden tudósok egyik legnagyobbikja egy teljesen érthetetlen hibát követett el. Bámulatra méltó módon figyelt mindenre a természetben, ami fénylik, mozog, magyarázatra vár, és mindenre megalkotta a maga elméletét, amely a modern tudomány alapja lett, minden zavarkeltő híresztelés ellenére, mind a mai napig (a NASA is Newton képleteit használja hihetetlen űrbravúrjaihoz). Án az egész Newton-katedrálisnak lett egy Achilles-sarka: az tudniillik, hogy az általa kitalált gravitáció végtelen „sebességgel” terjed. (Bizonyára Newton nem gondolkozott a gravitáció „sebességén”, úgy láthatta egyszerűen, hogy a gravitáció „hat”, és vagy van, vagy nincs, a dolog eldől abban a minutumban). Valahogy így okoskodott-magyarázta: ha a Nap hirtelenül eltűnik, azon nyomban eltűnik az egész világmindenségből az ő addigi hatása. Most jusson eszünkbe az aranyszabály: figyelni! Vajon Newton megfigyelt-e egyetlen egy testnek az eltűnését, és tanulmonyozhatta-e annak hatását. Merem állítani, hogy semmi ilyet nem figyelt meg. Az okoskodása egy merő feltételezésen alapult. Mi tagadás, ha nekünk szegezték volna Newton idejében ezt a találós kérdést, bizonyára mi is erre az eredményre gondoltunk volna, mert (elnézést, kedves Hegel mester, ezzel eszemben sincs ugratni): ésszerű. Más lenne a válaszunk (ha van egy csepp eszünk) Maxwell után: „Esetleg a fénysebességgel terjedne?” Amúgy az „ésszerű” válaszok csak unortodox képzeletünk szab határt. Válaszolhatunk például úgy is, hogy ha a Nap hírtelenül eltűnne, a többi égitest közérdekű gyűjtést rendezne a helyreállítására (és még lenne egypár ötletem).
Nagy lecke ez minden fizikus, és mindenki számára, aki nagyobb közönség előtt kinyitja száját. Nem mindenki tanulta meg.
Hogy még egy pillanatig a fizika vizein maradjunk meg, vegyük elő Einstein hírhedt performánszait, amelyekkel elbűvölte a szájtátókat. Elképzelte – állítólag már diákkorában – Einstein, hogy egy rendőr üldözi a fénysugarat (?), utána ecseteli micsoda feloldhatatlan ellentmondás van a rendőr és az egészet megfigyelő szemtanú élménybeszámolója között. Maga a túldramatizált ellentmondás meglehetősen triviális és érdektelen, ami érdekes, és ami jellemző a tucatnyi hasonló einsteini „vízió” velejére az, hogy Einstein elképzeli, mi történne ha egy rendőr, rakéta, ikertestvér, tehén stb. fénysebességgel száguldana. Egy kérdésünk lenne: „Tetszett megfigyelni ilyet a természetben?”
Való igaz, hogy azért igyekszünk megismerni, megtudni és tudni, hogy utána tudásunkat felhasznáhassuk a gyakorlatban: búzát vetni, kenyeret sütni, házat építeni, megölni ellenségeinket, sok pénzt keresni, a Holdra jutni stb. stb. Az ilyen milliószámra elkövetett hasznos és ártalmas aktusok pedig egytől-egyik feltételezésen, hipotézisen alapulnak: hogy helyesen alkalmazzuk tudásunkat. Azaz, hipotézis nélkül nincs élet, nincs civilizáció. De a hipotézis a tudásszerzésben addig jogos, amíg a természetben meg nem figyeljük megerősítését vagy cáfolatát. Hitelben gyarapítani tudásunkat életveszélyes.
Gondoljunk arra, mi történne, ha valaki felállítja azt a hipotézist, hogy a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével megoldódik az emberiség minden említésre érdemes problémája, és egynéhány milliárd ember útra kel, ki az új Egyiptomból az új Kánaánba!
Nem, nem! Nem azt állítom, hogy van királyi út a tudós elme számára. Nem állítom, hogy tessék megszívlelni a fentieket, és aztán csak briliáns elméleteket fogtok kanyarítani. Még kevésbé, hogy öngyilkosság útra kelni, és hogy „nemesb lélekre” vall „ha tűrjük balsorsunk minden nyűgét s nyilait”…


* * *

2017. április 22., szombat

És te mire gondolsz, időnként?

Ki nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?
Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.
A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja, bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond, mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését, amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…
Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre. Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a pozicinálás, a szex, az más tészta).
De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne: agyában, szívében, egész szervezetében.
Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz. Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy az alattunk lévő talaj stabilitása.
És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést, igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető  társam, a szerető gyermekem, a szerető barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…  Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni… És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…
És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…



* * *