2017. július 21., péntek

Az út az igazihoz

Sok jogos kritika éri a demokratikus jogállamot, mégis nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a világok legjobbika. És mielőtt azt hinnéd, hogy ma közhelyekkel akarlak traktálni, hozzáteszem, hogy ez a demokratikus jogállam közelebb áll. szinte unokatestvére a diktatúrának, mint a rá megtévesztésig hasonlító hamis demokratikus jogállamhoz. Nem, hogy közel nincs hozzá, hanem ez az igazi antipódja,
De mi az, hogy hamis demokratikus jogállam? A hamis demokratikus jogállam külsőre mindenben hasonlít egy normális demokratikus jogállamhoz. Van alkotmány, van törvények, vannak bíróságok, a kormány „a helyén van”, a rendőrség még inkább, véd, és szolgál, vannak köztiszteletben, „minden gyanú felett álló” személyek, vannak esküt tett köztisztviselők, orvosok, ügyvédek, újságírók. Minden van, a levegő tele van értékekkel, fennkölt frázisokkal. És mégis minden hamis. A bíró mélyen a szemedbe néz, és a fehérről azt mondja, hogy fekete. A miniszter és a polgármester barátjának játssza át a közpénzt, a hőbörgőt tönkreteszi az adóhivatal és a közterület-felügyelet segítségével.  Nagy néha az ügyészség kivizsgálja az eseteket, és megállapítja, hogy sem korrupció, sem a hatalommal való visszaélés nem történt. A hamis demokratikus államban a nagy többség hamar észreveszi, mi a gond. És alkalmazkodik hozzá, mert azt gondolja, hogy jobbat nem tehet. Mindig akad valaki, esetleg egy kis gyerek, aki elkiáltja magát: „Meztelen a király!”, vagy egy felelőtlen felnőtt, aki veszélynek teszi ki családját… Jelentéktelen üzemzavarok, amelyeket a színes, lüktető élet gyorsan elsikál.
Ez a leírás nem is kissé elnagyolt, groteszk, ezzel együtt nagyon könnyű megismerni benne hétköznapi országunk hétköznapjait. Mi tagadás, ami van ezen az áldott Földön, szinte mindenhol, ahol virágzik a demokrácia vagy a jogállam, vagy a kettő együtt, ez van.
Ami nem ez, az a diktatúra, vagy valami hasonló.
De miért támadt az az őrült gondolatunk, hogy az igazi demokratikus jogállamot (amely ezek szerint nem is létezik a valóságban) a diktatúrához rokonítni?
Nos, azért mert mind a kettőben szabályok uralkodnak. A diktatúrában megmondják, megparancsolják, hogy mit tegyél, de legalább tudod, mi a parancs.
A hamis demokratikus jogállamban pedig semmi nem igaz, a szabályok a legkevésbé. A tudomány jó ideje nyakon csípte ezt a hamisságot, és igen előzékenyen informális kapcsolatoknak, viszonyoknak nevezte el. Minden azért és úgy történik, ahogy a láthatatlan, az informális akarat akarja. Ahogy az informális erő akarja, így fog szólni a törvény, de ha holnap el kell intézni egy fontos ügyletet és a fél országot ajándékba adni strómanunknak, el fogjuk intézni, függetlenül attól, hogy mit mond az általunk keresztül vert törvény.
Egy társadalom nem lehet egy kicsit hamis, ahogy egy lány sem lehet egy kicsit szűz. Egy társadalom régóta csak úgy tud rendesen, a megszokott módon működni, ha hamis. És ha hamis, a hamisság alapeset, szabály. A nem hamis pillanatokat el lehet viselni, a humor kedvéért, meg mindig valami hozadéka a hamisság számára.
És mégis, az ember nem hamisnak születik, ahogy a nő sem nőnek születik. És mindig akadnak, akik gyerekien tiszták maradnak.
Kik azok? Már megint az igaz emberek legendájánál kötünk ki, amelynek poénja az, hogy az isten sem tudja, kik azok. Hogy mit tud, és mit nem tuud isten, isten tudja. Azért kell drukkolnunk, hogy a hamisság fejedelmei meg ne tudják, kik a tiszta emberek. Mert nagy veszélyt jelentenek. Mind addig, amíg egyes megszállott világmegváltók egy újabb diktatúráig visznek egy szerencsésnek ritkán mondható országot, nagy baj a fejedelmek számára.
De halálosan félnek, és félhetnek, hogy egyszer felfedezzük az utat az igazi demokratikus jogállamig.

* * *


2017. július 8., szombat

Dupizza, tripizza, apetizza és a többiek

Találmányaimat általában nem kéjelgési szándékkal hozom létre. Valamilyen – ha tetszik, mondhatjuk: külső (objektív, történelmi stb.) – szükségszerűség fogantatja. De ha a folyamat beindul, az öröm is elönt.
Nem csoda hát, hogy folyton és könnyen elcsábulok újdonságok kitalálására, kiváltképpen gasztronómia, a hasunk körül keringő művészi mesterség területén.
Itt az utóbbi időszakban fantasztikus dolgok történtek. Többek között forradalmasítottam a tejbegríz-fejezetet. Rendben van, egy igen tapasztalt cukrászmester azt mondta (elhiszem neki), hogy mákos tejbegrízt ő is szokott csinálni a családnak (egymás szavába vágva hangsúlyoztuk, hogy a mákot a végén kell belekeverni), de csinált már valaki tejbegrízt zöldborsóval? (Azt is elég a végén belekeverni!)
Aztán az elmúlt hetekben – a nagy apeva-őrület hatása alatt – született az apeva sütemény és az apeva koktél tüneményes receptje.
Nem, azt nem mondanám, hogy „mindez semmi ahhoz”, hiszen ez nem semmi… Ezek korszakalkotó eredmények, és fényüket semmi nem fogja elhomályosítani. Mégis, ha most megtudod, miket alkottam a pizza területén, tátva marad a szád!
Mellesleg a pizza régóta foglalkoztatja fantáziámat. Igaz, hogy ez az olasz csemege eleve az ínyes fantázia bűnbarlangja, mégis az alapképlet olyan egyhangú (véltem én): végy egy pizzalapot, és rakj rá, amit csak szíved, eszed vagy gyomrod sugall. Mi lenne, ha pizzalap helyett csinálnánk egy például krumplis ágyat. De lehetne kuszkuszból, bulgurból stb. Az elsőre valaki azt mondta fanyalgóan: de hát ez rakott krumpli lesz… Na, mindegy…
Nézzük meg most végre azt, ami miatt írom ezt az egész bejegyzést.
Arra gondoltam, milyen izgalmas megoldás lenne, ha egymásra raknánk két sütésre előkészített pizzát, és így sütnénk meg a kettőt. Tudnivaló, hogy ha az anyagok a tészta belsejében sülnek meg, sokkal több íz, illat őrződik meg a fogyasztás pillanatáig, mint ha a tészta tetején sülnek. No mármost, ennél a dupla pizzánál lesz ilyen is, olyan is. És ez a dupla pizza lenne a dupizza.
Ezek után már nem is kellene sokat magyarázni, mi a tripizza.
Talán annyi, hogy ha öt pizzát sütünk meg egymás tetején, ezt hívhatnánk apetizzának! (Ó, apeva!)
Természetesen, minél többrétegű pizzát tervezünk, annál vékonyabbra kéne nyújtani a tésztát, de ez ízlés dolga. Van, aki a sima földszintes pizzánál is azt szereti, ha a tiszta karton-vékony (ilyenkor gyakran karton-ízű is), vagy ellenkezőleg, ha a tészta ujjnyi vastag (az, hogy ekkor finom is legyen, magától értetődik).
Biztos most is akad fanyalgó, aki azt mondja, hogy az apetizza már nem is pizza, hanem lasgne! Hát csak mondja! Mi tudjuk, hogy nem így van.
Az apetizza apetizza, a dupizza dupizza, és pont.
Csodás, fantasztikus kreációk.
Egy hibájuk van csupán: még nem ettem ilyet.
De ezen még változtathatunk!
Most megyek, megsózom a dinnyét, és lehűtöm magamat.



* * *

2017. július 4., kedd

A titok

A titok termelődését mi magunk biztosítjuk nap, mint nap. Hiszen legelőször is folyton titkoljuk érzéseink nagy részét. Titkoljuk tapasztalataink nagy részét is, legkülönfélébb módon. Néha csupán az elhallgatásukkal, de nem ritkán igen tevőegesen. Van, aki a titok érdekében a gyilkosságtól sem retten vissza.
De a titkolózásnak egy olyan szintje is van, amikor tudatalattink cinkos közreműködésével magunk előtt is eltitkoljuk az igazságot. Kisebb-nagyobb sikerrel.





* * *